Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1999. (Szombathely, 1999)

1. szám - ADATTÁR - Tóth István: Savaria legendái. I. rész - Ovidius sírja-

nem is létezett, csak i. sz. 50 körül fogja megalapítani Claudius császár. E két kemény tény mellett már eltörpülnek azok a történeti kifogások, hogy i. sz. 17-ben még létezett Erdély és talán a Tiszántúl területén a Róma iránt vajmi kevés barátsággal viseltető dák állam, amelyen keresztül egy római alattvaló - még ha száműzött is - aligha utazgathatott volna bátorsággal, valamint az is, hogy az i. sz. 1. századi Pannónia bármely városa sem nyújtott volna több szellemi élvezetet, mint akár maga Tomi, vagy bármely más határtartományi település. Érdemes viszont felfigyelni az ebben az elbeszélés-variációban megnyilvánuló lokálpatrióta öntudatra: a történet e változatának elbeszélői városuk ősét a legnagyobb római költők egyikéhez méltó szellemi környezetnek tekintették, mit sem törődve azokkal a hétköznapi tényekkel, amelyek Savaria esetében Schönvisner István munkája óta bárki számára rendelkezésre állhattak.) Magát a legendát nagyon könnyű megcáfolni. Nem tudunk ugyanis róla, hogy Ovidius kegyelmet kapott volna, pedig egy ilyen tényről, ha bármily kicsiny igazság-mag lappangna is benne, feltétlenül rendelkeznünk kellene valamilyen megbízható híradással. Ám - feltéve, de meg nem engedve, hogy így történt - ha valaki az i. sz. 1. század második évtizedében a Fekete-tenger partjáról Róma felé vette volna az útját, bizonyosan nem tett volna ekkora értelmetlen kerülőt, mikor az Al-Duna és Száva mentén vezető hadi és kereskedelmi úton egyenesen Itáliába érhetett, nem is beszélve a lényegesen kisebb fáradtsággal járó, bár időben hosszadalmas tengeri utazás lehetőségéről. A biztonság kedvéért ismételjük meg: i. sz. 17-ben még nem csak Savariának nem volt híre-hamva sem, de még az önálló Pannónia tartomány sem létezett: a római uradalom fokozatos, békés kiteijesztésének folyamata majd csak a század közepén jut el abba a stádiumba, hogy a mai Dunántúlt katonai és polgári értelemben a Birodalom önálló közigazgatási egységévé szervezze. A történetnek ahhoz a változatához, amely szerint évtizedekkel a költő halála után állított kenotaphiumról lenne szó, nehéz bármit is hozzáfűzni. Mai ismereteink szerint ugyanis az 1. század második felében Savariában - e kiszolgált katonákból és római polgárjogra emelt kelta parasztokból összetevődő lakosságú vidéki kisvárosban - aligha lehetett olyan társadalmi réteg, amely - ha egyáltalán ismerte is Ovidius költeményeit - a költő életútjával, száműzetésének történetével, halálának körülményeivel is tisztában lett volna, s ilyen szokatlan módon akarta volna a Sors (és a császári művelődéspolitika!) baklövését korrigálni. De - megint csak föltéve, ám meg nem engedve e variáció lehetséges voltát (amelynek elfogadására az író Tóth Béla és Révay József

17 mellett a szaktudós Marót Károly

18 is hajlani látszik) mindaddig, amíg legalább még egy hasonló jelképes költői síremléket nem ismerünk a Birodalom több tízezernyi sírfelirata között, addig e teóriát sem tarthatjuk jó szándékú képzelet-játéknál többnek. Ám ezen túlmenően is, mindenképpen e teória elfogadhatósága ellen szól, hogy a vers a ,J3ic situs esi" azaz „Itt nyugszik''

1 formulával kezdődik. Egy jelképes síremlék esetében ez a fordulat minden szempontból értelmetlen, helyette bármely más, legin51