Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1996. (Szombathely, 1996)

3. szám - ADATTÁR - Salamon Nándor: „Színes vasi föld" — Csonka Ernő festészetéről gyűjteményes kiállítása kapcsán -

a táj romantikáját, színezik a látványt. Festőnk szamára fontosait a „kéklő halmok" rajzolatai, a legfontosabb mégis, hogy „itt lakik a képzelődés, képekben elmerülve" (Berzsenyi). Csonka ErnŐ kellő bátorsággal mozdítja meg a képzeletet, de méginkább vállalja a megörökítő, az elmúlót átmentő szerepét. E föld megigézte s ő képpé formálja a varázst. Egyszerű, látványt választ mindig, kedvére való a természetes világítás, szórt fény. Példaképei, kedvencei nyomán - Őket a 19. század nagy tájfestői közül választottal - alakította ki azt a képi rendszert, amely általában biztos kompozícióban fogja össze a motívumokat, táji elemeket, színtömegeket és a gondolatot. A klasszikus képszerkezet sémájának alapja a horizontális, több rétegre bontható felépítés. Festményei oldal irányba nyitottak. A középtérben találjuk - rendszerint - a fő motívumot. Nézőpontjának kijelölésében távlatot adó rálátásra törekszik (Tömördi háztető, 1988.). Gazdagon részletezett első- és középtér kínálja a kiemelés eszközeit. Aláhajló patakpart (Téli világ), csillogó, tükröződő vízfelület (Sorok patak), felszántott mező, kanyargó út (Pogány hegy) szolgálja a „felvezetést". Az imigyen „terelt" tekintet találhat rá azután a völgyben megbújó falu tetőinek sorára (Cáki Alpokalja), hómező és ehiyűló kerítés mögé szorult havas tájra (Szerdahelyi tél), a töltés túloldalán felnyűjtózó falc alatt csendet Őrző vízparti házcsoportra (Víztükör). Miközben tüzetes látleletet ad a Ids formákban rejlő szépségről, érzékelteti a táj emberléptékűségét, gondosan ügyel az „egészben" megnyilvánuló harmóniára. Árnyaltan megfestett facsoportok, mélyen zöldellő erdőtömbök, dombsorok alkotják a következő térréteget, a hátteret. Váltakozó méretű égbolt kék, szürke vagy felhőkkel „bodorított" síkjával társítva teszi teljessé, befejezetté, egyensűlyossá a művet (Rába ártér, Alpokból stb.) Már Kulcsár János észrevette festészetének sajátosságát, a témák, a képek hasonlóságát. Természetes ez egy olyan művész esetében, akinek élete, mozgástere, ideje - leszámítva a tanuhiiányutalcat - szoros kötődésben, szűk határok közé kényszerült. A megértés kulcsa lehet kijelentése: „... a Kőszegi hegység az én Barbizonom". Azonosulását, makacs hűségét jelzi e hivatkozás s az analógia nem véletlen: képépítése, színvilága gyakran idézi emlékezetünkbe az elődöket. Horizontja ennél azért nyitottabb. A mindennapi alkotó cselelcvés határai valahol a megyei „sorompók"-nál húzódnak. Számára a „színes vasi föld" testesíti meg azt a közeget, amelyet francia példaképeinek a fontaínebleaui erdő. Ezzel magyarázhatjuk, hogy egyaránt otthon van az Őrség vidékén, honnét érzékletes, jellemző tájfelvételt mutatott be (Őrség, 1987) vagy a Gesztenyés völgy barnás szürke borulatba temetkező, újabbkori jeleket is viselő lejtős 84