Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1996. (Szombathely, 1996)

2. szám - Szabó Gábor: Demográfiai változások és urbanizációs folyamatok a dualizmus kori Szombathelyen

sonlításban. Az említett „viharos" demográfiai változás egy renditívül sikeres urbanizációs folyamatra enged következtetni, amely visszatükrözte a századelőig tartó, egyre gyorsuló modernizáció ütemét. A századfordulón, a népesség életkor szerinti megoszlása alapján megállapíthatjuk, hogy Szombathely a korszak közép- és nagyvárosai közül az egyik legfiatalabb korösszetételű város volt. Az ifjú korosztályok nagy aránya a helyi társadalom fejlődésének „demográfiai tőkéjét" jelentette, ami a nagyarányú betelepülési korszak (1869-1900) után természetes szaporulat útján biztosította a további jelentős népességgyarapodást.

7 A természetes szaporodás (1901-1908) arányszáma is az egyik legmagasabb volt a magyar városok között, és a tradicionális dunántúli városokénak pedig többszöröse. Szombathely lakossága a dualizmus 40 esztendeje alatt megnégyszereződött, s ezzel a 19. század derekán még jelentéktelen püspöki mezőváros a 20. század elejére a dunántúli országrész egyik regionális centrumává nőtte ki magát. A gyors népességnövekedéssel nem tartott lépést a város területi változása. Ennek következtében Szombathely az 5. legsűrűbben lakott várossá vált a századfordulóra. A betelepülés a külső városrészekben volt nagyarányú. Az 1885-ben Szombathelyhez csatolt két peremközség lélekszáma 1910-re tizenötszörösére nőtt (15.954 fő). A városi lakosság 54 %-a élt ekkor a „külső" városrészekben, az I. kerületi Szentmártonban és a Hl. kerületi Operintben. Ez a „külső" övezet, amely a város keleti és nyugati részén alakult ki, a századfordulóra mái- teljesen elveszítette falusias jellegét. Az óperinti városrészen egy új, kertes, családi házas lakónegyed épült ki a századelőn - főleg hivatalnokok, értelmiségiek és katonatisztek lakták - ill. a Millenniumi Park környékén exkluzív villasoron a polgári középosztály és a helyi elit reprezentánsai telepedtek le. Szentmártonban főleg kispolgárok, kisiparosok, kiskereskedőit, gazdálkodóit, munkások élteit, lényegében egy utcasoron, zárt beépítésű, belső udvaros földszintes házakban. Ez a két külső városrész, a népességszámhoz viszonyított Ids területű városban, szerves részévé vált a belvárosnak, és elltülönítésük csupán közigazgatásilag - külön kerületek - és nem urbanisztikai szempontból volt indokolt. Városszerkezetüeg elkülönült külső városrészek a századelőn még csak nagyobb, gyáriparral rendelkező városainkban - Pécs, Győr, Budapest, Arad, Fiume -jöttek létre. 1890-ben a szombathelyiek 10 %-a német anyanyelvű - a „törzsökös" városi polgárság - és közel egyharmada kettősnyelvű volt, ami a nyelvi asszimiláció folyamatára utal. 27