Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1995. (Szombathely, 1995)

3. szám - Péterfy László: A Velemi Műhely két évtizede

PÉTERIT LÁSZLÓ A VELEMI MŰHELY KÉT ÉVTIZEDE 1975 tavaszán a Vas Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ népművészeti kiállítást szervezett Szombathelyen. Ügy tudom, ez volt az első alkalom, hogy a megye fafaragói munkáikat bemutathatták. Az összegyűjtött anyag értékelésére, válogatására kaptam meghívót. A zsűrizés akkori szokás szerint „nyitott" volt, ahol a kiállításra munkáikat beküldő alkotók és a válogatást végző szakemberek gondolataikat, véleményüket kicserélhették. Húsz év megszépítő távlatából sem tartozik kedves emlékeim közé ez az első találkozás. Kölcsönösen kínos pillanatokat éltünk át, a munkák túlnyomó többsége ugyanis kiállításra alkalmatiannak találtatott. Nehéz volt ezt akkor megértetni, elfogadtatni alkotóikkal, hiszen mindenki ízlése szerinti legsilíerültebb munkáit hozta, illetve küldte a nyilvánosság elé. Vajon miért nem jók kiállításra a gondosan kicirkalmazott díszítésekkel faragott fatányérok, díszdobozok, faragott képek, hiszen hasonlókat bőven lehetett látni a népművészeti-népi iparművészeti boltok kirakataiban? Vitára, gondolatok bővebb kifejezésére, példák bemutatására ott, válogatás közben idő nem volt. Feszült hangulatban váltunk el, azzal a tervvel, hogy kiállítás után újra találkozunk Velemben, a Megyei Továbbképző Házban. Szó sem volt még akkor faragó stúdióról, alkotótáborokról, pedig ekkor már működött az országban néhány faragócsoport Győrött, Miskolcon, Debrecenben, a Fiatalok Népművészeti Stúdiójának tagjai komoly eredménnyel működtek. A Népművelési Intézet Tokajban szei-vezett táboraiban mmdinkább teret hódított egy hiss, új szemlélet, mely másképpen értelmezte a néphagyományt, a népművészetet, mint az előző nemzedék. Idézzük fel első velemi találkozásunkat! tJlünk a társalgó kényelmes foteléiben, az előttünk lévő alacsony asztalkákon ott vannak a korábban vitatott faragások. A dísztányérok, melyek csak cifra imitációi az eredeti fatálaknak, az agyondíszített sulykolófák, mángorlók, melyeitkei semmit sem tudna kezdeni egy hajdani gazdaasszony, a csutorákat, kulacsokat, melyeket hiába emelgetne szájához a szomjazó, mert bizony egy tömbből faragott otromba utánzatok csupán. Talán ekkor hangzott el a később sokat idézett mondás: „de szép fa, kár volt megfaragni." A rend5