Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1994. (Szombathely, 1994)

1. szám - ADATTÁR - Ács László: A nyugati végek mesemondója —Emlékezés Kincs Istvánra—

hogy egy más kor kulisszái között mennyire mai jelenünkre ismerhetünk. A felnövekvő árva kisfiú történetébén a Bach-korszak reális társadalmi viszonyait tárja elénk: „Az elnyomatás korszaka nagyon rossz iskola volt zsandárjaival és besúgóival. Sok mindent megölt a szívekben: képmutatót faragott a szabad polgárokból is akárhányszor/

9 A második kötetben a felnőtt fiatalember egyéni és csoport érdekek ütközőpontjába kerül, s „az ütköző apró érdekek nevetséges játéklabdája lenni nem akart, legokosabbnak tartotta páholyból nézni a kisvárosi tülekedést, amely ízlését sértette." Ezt a tülekedést olyan őszintén és mélyen ábrázolta, ami cáfolja az íróról kialakult nézetet, hogy írásai mosolyogtató idillek. Nem takargatja a kispolgár hibáit, ott kavarog előttünk a korrupció, az összefonódás, a protekció, a kicsinyesség, szolgalelkűség, műveletlenség, duhajság, hízelkedés, pletykálkodás sokszínűen. Még főhőse is, aki tele van idealizmussal, gyakran botlik meg. Igaz az is, az író megértően, szeretettel nézi alakjait, mert nemcsak bennük van a rossz; „a mai társadalom sűrűbben termeli a szélben hajladozó mákvirágot, mint a keményderekú tölgyeket." Csak női főszereplői tiszták makulátlanul, mint ez gyakran megtalálható Mikszáthnál vagy Gárdonyinál is. Az igazi konfliktus érdekében azért teremt egy-két igazán ellenszenves figurát is, de a történet vége dickensi, győz a jó, bűnhődik a rossz, bár inkább csak erkölcsileg. Ugyanakkor a kisváros életének aprólékos rajzában a mindennapok életének ezer színét, kedvességét tárja elénk, a közösségi élet örömeit; akár az egész várost megmozgató ünnepi eseményekről beszél, mint a bál, a majális, a kirándulás, akár a kiskocsmák, szomszédolások meghittebb, családias hétköznapjait festi. Meglepően érdekes, ötletes a meseszövése, néha romantikus máskor valóságos fordulataival kellemes olvasmánnyá válik, a ritka természetleírások pedig költői erőről tanúskodnak: „A fecskék már jobb hazába költöztek, az égen bújósdit játszott a napsugár; a korzó fái hullatni kezdték sárga leveleiket s a zizegő szél bele-belekapaszkodott lassan a targallyakba. Küszöbön állott a tél." „... csipkerózsa szegélyezte az utat, a mohás domboldalakon az erika dugta ki pöttön, lila bimbókkal teletűzdelt ágas-bogas fejét, s odább, ahol az út már a magas tölgyek lábánál kezdett kanyarogni fölfelé, egész zöld mező terített üde szőnyeget a puszpángra emlékeztető fekete áfonya szorosan egymáshoz simuló haragoszöld leveleiből." Ez a regény jó szerkesztő készségének is bizonyítéka, cáfolva azt, hogy tehetsége csak az elbeszélés műfajának művelésére tette képessé magasabb színvonalon. 44