Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1994. (Szombathely, 1994)

1. szám - MŰHELY - Szabó László: „A külső divatok sohasem befolyásoltak" —Bemutatjuk Ács Lászlót-

Kőszegnek milyen szerepe volt az életben? Nagyon szép évek voltak a kőszegi tanítóképzőben. Harmincan voltunk az osztályban, és ebből 29-en kollégisták. Talán éppen ezért úgy alakult, hogy mi a négy év alatt szinte testvérek lettünk. Akkor Kőszeg —annak ellenére, hogy eléggé elzárt határváros volt— nekünk diákoknak rendkívül kedves, izgalmas és érdekes hely volt. És ezen kívül jó útravalót is kaptunk ott. Ma is azt mondom, hogy olyan tanári karral, amely akkor minket ott tanított, nem sok intézet rendelkezett. Azoknak a legnagyobb része olyan volt, akik a gyakorlati életből jöttek, tehát tudták a mesterséget; és ezen túl elvégezték az elméleti stúdiumokat is. Szeretettel és hálával emlékszem Regős János bácsira, Horváth Lászlóra —aki éppen a napokban halt meg-, Lovassi Bandi bácsira, aki rendkívül szuggesztív ember volt; aztán Takács Bélára, Medvegy Tóni bácsira. Ok valamennyien olyan természetesen táplálták belénk, hogy nekünk mi a feladatunk, mi az igazi életcélunk; úgy hogy senkinek akkor eszébe nem jutott, hogy ebbe vagy abba a faluba nem akar menni, nekünk valahogy abszolút természetes volt, hogy megyünk, ahova kell, ahol szükség lesz ránk. Nem tudom, hogy pozitívan, vagy negatívan fogjam-e föl, de engem a külső divatok sohasem befolyásoltak. Nekem mindig az első szempontom az volt, hogy mit akar a falu. Valóban, engem semmilyen egyéb elképzelések vagy követelmények nem befolyásoltak, pláne nem az, hogy mozgalmi szempontból most mit kellene; de nem befolyásolt az sem, hogy adott pillanatokban éppen milyen „művészi" elképzelések vannak. Hosszú éveken át nem tudtam szabatos választ adni erre a magatartásformára. Azt is mondhatnám, hogy egészséges ösztönöm működött akkor, amikor így cselekedtem. Nemrég azonban kezembe került Mark Twain egy kötete, amelyben emlékeiről, gondolatairól ír, és amelyben döbbenetes azonosságot fedeztem föl az ő és az én felfogásom közt: „...Az emberiség vékony felső kérge, vagyis a művelt réteg tagjai megérdemlik ugyan—hogy kedvükbe járjanak, nyalánkságokkal tartsák őket, ám a parányi kisebbség élvezőjének lenni, úgy vélem, nem túlságosan megtisztelő és hasznos foglalkozás. Annyi az csak, mint táplálni a túl tápláltakat. En soha, egyetlen esetben sem segítettem a műveltek művelését segíteni. Nem is éreztem én erre becsvágyat soha, hanem mindig a nagyobb vadra; a tömegre vadásztam. Tanításra szántszándékkal ritkán törekedtem, de mindig megtettem ami tőlem telt, hogy elszórakoztassam. Ha puszta szórakoztatása sikerül, nekem az mindig kielégíti legforróbb becsvágyamat" Megdöbbentem, amikor ezt olvastam, annyira sajátomnak éreztem. 28