Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1994. (Szombathely, 1994)

2. szám - Horváth Sándor: Korunk gyermeke —Születésnapi beszélgetés Kuntár Lajossal—

Melyik volt a legszörnyűbb élménye a háborúban? A visszavonuláskor jött ember, ember hátán. A nagy hómezőkön olyan három méter széles utat vágtak, azon hömpölygött a tömeg: magyarok, olaszok, szlovákok, mindenféle náció. Oldalról pedig a nagy hófal. Állandóan jöttek a ráták, és azok végig géppuskáztak a tömegen. Ott az ember önzővé vált. Azt sóhajtotta magában: — Hát, én még élek! — Aki megsebesült, az ott is maradt. Előfordult, hogy földobták a hóhegyre, onnan föntről is állandó könyörgés hallatszott. Ez egy életre belémivódott. A cigaretta volt a legjobb valuta a fronton. Nem dohányzom. A cigarettákból a piacon vettem azt a szőrcsizmát, válenkinak hívják azt hiszem, a lábfagy ás volt a legnagyobb veszély. Igen, igen nagyon háborúellenes vagyok. Mert én végigcsináltam. A nevezetes könyve —Solohov nyomán címezve—, a Véres Don, az mikor jelent meg? Nekünk a fronton az írás volt a dolgunk. Azokat idehaza felhasználták. Néna bele is írtak. Aztán szétosztották a lapoknak. A kézirataimat hazafelé a kijevi hosszú tétlenségben, amikor a továbbutazásra vártunk, összeállítottam. Emellett ott kórházakat kellett látogatnunk: jegyzőkönyveket készítettünk, mert a magyarokkal szemben sok disznóságot elkövettek a németek. Például ledobálták őket a kocsiról, a hajlékokból kizavarták őket. Sok emberrel találkozhattam így. A fronton is a hitelességet tartottam fontosnak. Összeállt a könyv. A parancsnokságunkra küldtem. Somogyvári Gyula lektorálta, előszót is írt hozzá. A borítóját Haranghy Jenő rajzolta. Mi lett a háború után a sorsa? Csörötneken voltam, amikor 45 szeptember elején eljött értem a szentgotthárdi politikai rendőrség, hogy szeretnének kihallgatni. De ott letartóztattak. Másnap bekísértek Szombathelyre. Akkor a politikai osztály a Belsikátorban volt. Egy közönséges pince volt a fogdájuk. Onnan átkerültem a mostani Petőfi Sándor utcába, a rendőrségi fogdába. Egykori munkahelyem, a Pedagógiai Intézet van most ott. Es mit akartak tudni magától? Emlékszem egy Berta vezetéknevű nyomozóra, az tudni akarta mindenáron, hogy hol van az én írásom, a Véres Don. Mondom: — Énnekem nincs. En nem tudom, hogy hol van. (Csörötneken volt belőle, de azt elástuk.) — Aztán hol jelentek meg az írások? — Mi elküldtük onnan, én nem tudom, hogy hol van — válaszoltam. Közben persze az is történt, hogy egy ismerősöm odahaza kiállított gyorsan egy igazolványt, hogy a szocdem pártnak a tagja vagyok. Es az ment aztán körbe, hogy: — Végre van egy értelmiségi közöt"12