Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1992. (Szombathely, 1992)

1. szám - ADATTÁR - Tóth Endre: Vázlatok Szombathely történetéhez a 14. századig

helyre temetkeztek: a családi sírkertekben egy közös, márvány vagy homokkő faragott síremléket állítottak fel. A sírtáblákon mitológiai képet faragtak ki, felírták rá az elhunyt neveit és tisztségeit. A 2.sz. végi, nagyszámú emberáldozatot követelő háborúk és járvány bizonyítéka lehet, hogy az előre kifaragott sírkövekre az elhunytak egy részének életkorát már nem vésték rá: a család kihalt, elmenekült. A szép sírkőveket a középkortól megbecsülték, és gyakran a szombathelyi házak kapujában állították fel. A 19. sz.-ban pedig közgyűlési határozat biztosította a csatornázás és földmunkák során napfényrejött felíratok gyűjtését. Egy-egy nagyobb síremlék is szegélyezte az utakat. Közülük egy különösen maradandó pályát futott be. A K-i országút a domonkos kolostor déli szárnya előtt vezetett el nyílegyenesen Sárvár felé. Mellette egy nagyobb sírépület vagy kis szentély másfélévezredig dacolt az idővel. Ezt az utat a középkorban Bálványkő — útjának nevezték. Szerencsés véletlen, hogy tudjuk, az elnevezés okát. A múlt század hatvanas éveiben a szentmártoni bíró Pesty Frigyes helynévgyűjtési kérdéseire válaszolva azt írta, hogy a Bálványkő-útja az emberemlékezet óta mellette álló építményről kapta a nevét, amelynek fülkéjében szobor áll. A Bálványkővet 1360-ban említik először. Hasonló sírépítmények állhattak Szombathelytől É-ra is. A 19. sz. első felében adtak engedélyt bizonyos téglaépületek elbontására Szombathely és Kámon között: aligha lehettek ezek mások, mint római építmények romjai. A díszesen faragott és feliratos sírköveket jobban megbecsülték és összegyűjtötték. Még a csizmadia céh levelére is rákerült a múlt század első felében a 4.sz.-i császárfelirat: Constans császár feliratának első közzététele ez a céhlevél. Leleményes polgárok arra is rájöttek, hogy a rómaiak útburkoló bazaltkövei könnyen kitermelhetők és ugyancsak a célra ismét fel lehet használni: egyesek rendszeres pénzszerzési módja volt, hogy "kék követ" bányásztak és eladták a városnak, amelyeket az utak "flastromozására", javítására használtak fel. A római közigazgatásnak megfelelően a városhoz nagy földterület tartozott: a lakosság és a letelepített veteránok ott jutottak földhöz. Ez, a város territórium Nyon a tartományhatárig, É-on a Repcéig, K-en és D-en a Rábáig és Marcalig terjedt. Hogy a birtokokon könnyebben lehessen tájékozódni, az egész területet — ahol a domborzat megengedte — párhuzamos és merőleges határvonalakkal sakktáblaszerűen felosztották, kimérték és kijelölték. A két főtengely négy negyedében, bizonyos betűjelek szerint koordináta rendszerrel azonosan tájékozódtak, és így tartották nyilván a birtokokat, a birtokosokat és szedték be az adót. A római uralom alatt azután a kisebb parcellákból nagyobb birtokok jöttek létre, központjukban villagazdasággal, farmszerű gazdasági központtal. Noha Savaria környékén nagyszámú villatelepülést rejt a föld, ezek kutatása még alig kezdődött el. A 230-as évektől keveset tudunk a városról: a feliratállítás fokozatosan megszűnt: a lakosság áttért a csontvázas temetkezésre. A század közepétől pedig a megújuló belső hatalmi harcok és a külső támadások gátolták a város fejlődését. A század végén trónra jutó Diocletianus császár fogott hozzá a birodalom újjászervezéséhez: reformjainak fontos része a legfelső ha60