Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1991. (Szombathely, 1991)

2. szám - KÖNYVESPOLC - Kuntár Lajos: Üzenet a Muravidékről -Újabb szlovéniai magyar községről jelent meg monográfia

dal), VIII. Adatok a falu néprajzáról (18 oldal), IX. A malmok (7 oldal). A záró oldalak a felhasznált irodalmat és a forrásokat közlik. Az egyes fejezetek terjedelme hűen tükrözi azt az utat, amelyen a kisebbségi sorsra jutott falu lakóinak járniuk kellett ahhoz, hogy megőrizhessék magyarságukat, nemzettudatukat. Domonkosfa népének élete ugyanis csak az I. világháború végéig azonosult az Őrség többi lakóéval: az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolásakor e tájegység kis része Jugoszláviához került. Domonkosfa is. A falu főutcája keleti részén álló házai szinte rátámaszkodnak az országhatárra. Aki ismeri e tájat, az tudja, hogy Magyarszombatfa, Kercaszomor, a valamikori Kotormány és Dávidháza "átkiabálható" közelségben van az Őrségből leszakított Hódos, Kapornak és Domonkosfa községekkel. Az államhatárok időnként módosulhatnak, —mint ahogy itt ez meg is történt — , a táj azonban a természeti adottságaival együtt állandó, de az emberek élete pozitív vagy negatív irányban megváltozhat az eltérő társadalmi és gazdasági viszonyok, továbbá a kulturálódási lehetőségek hatására. Kisebbségi sorsban az anyanyelv megtarthatósága az anyaországgal való állandó és szoros kapcsolat függvénye, ha ez nincs meg, akkor a vallási, a művelődési és az egyesületi élet erősítheti az ösztönös és tudatos ellenállást, késleltetheti az asszimilálódást. Domonkosfa jól példázza e megállapítás valóságát, mert nem véletlen, hogy Kercsmár Rózsa könyve terjedelmének majdnem felében e területek történetét és helyzetét tárgyalja. Az évszázados közös sors, az azonos viszonyok, szinte az egész Őrségben hasonló életmódot, szokásokat és nyelvet alakítottak ki. A Jugoszláviához került magyar falvak a két világháború között a hazai irredentizmus, a II. világháborút követően pedig, mivel déli szomszédunk vezetése nem fogadta el a szovjet mintát, politikai ellentétek miatt, nem, illetve alig érintkezhettek az anyaországgal, ennek ellenére nagyon sok hasonlóságot őriztek meg mai életvitelükben az őrségi falvakéval. Az a körülmény, hogy az 1981-es népszámlálás még mindig a magyar anyanyelvűek többségét rögzítette Domonkosfán, —1910-ben 601 a magyar és 111 a vend — , elsősorban a fentiekben hangsúlyosított területeken tevékenykedőknek köszönhető. Szerencsére az utóbbi évtizedekben kialakult új helyzetben a nemzetiségek már vállalhatják, betölthetik hazájuk és anyaországuk közti kapcsolat építését, a hídszerepet. A rábavidéki szlovének és a muravidéki magyarok a közvetlen érintkezés mellett, a nyomtatott és elektronikus médiák révén egyre sikeresebben alakítják kapcsolatukat anyaországukkal. Ma már az e téren minél jobb eredmény elérése egyforma törekvéssel történik határunkon innen és túl. Varga Sándor, Pivar Ella, Pozsonec Mária és Kercsmár Rózsa falutörténetei, a különféle kiadványok írásai véreinkről szóló üzenetek. Nem vitás: a falvak történetének feltárásával, jelenük hű bemutatásával, vagyis a falumonográfiák készítésével, mutathatók meg legjobban egy-egy közösség gyökerei, erősíthető leghathatósabban az ott élők nemzeti és hovatartozandóságának tudata. Ennek felismerésével olvassuk a Muravidékről jött legújabb üzenetet! (Kercsmár Rózsa: Domonkosfa krónikája. Lendva, 1990.124 p.) KUNTÁR LAJOS &H