Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1990. (Szombathely, 1990)

ADATTÁR - Kuntár Lajos: A kéményseprőipar szombathelyi múltjából

A köznép is a fűstfaragó elnevezést használta. A századforduló után egy ideig falun még hallható volt ez a kifejezés. Ezt maguk a kéményseprő szakmunkások is éltették: fűstfaragó segédeknek nevezték magukat. Érdekes megemlíteni, hogy Tőke Imre mester még 1949-ben is fűstfaragóként írt alá egy kimutatást a rumi kerületről. Vasvármegye Törvényhatósági Bizottsága 1884-ben kéményseprő iparról készített szabályrendeletet. Hivatalosan tehát a múlt század második felétől használatos megyénkben a kéményseprő kifejezés, a lakosság azonban röviden füstösnek, vagy kormosnak, a németlakta vidéken és a környező falvakban a rauchfunker-ból ráfunkér elnevezés is használatos. Az idős kéményseprők a reáljogos világból eredeztetően "fekete rabszolgákénak és "létrás koldusokénak is nevezték magukat. A kéményseprés akkor kezdődött, amikor a lakóépületeknek már kéményeik is voltak. A feljegyzések szerint 1137-ben Nürnbergben épült az első kémény. Magyarországon a tatárdúlás után IV. Béla uralkodása idején (1235-1270) kezdtek kőházakat és kéményeket építeni. Róbert Károly és Nagy Lajos királyaink által építtetett díszes palotákban a falbaépített és kéménnyel összekötött nyitott szájú, úgynevezett kandalló szolgáltatta a meleget. A királyi és a főúri kastélyok után a nemesi udvarházak, majd a gazdagabb polgárok házai is kéményekkel épültek. Hazánkban, mint általában egész Európában, az első kéményseprők a városrólvárosra járó olaszok voltak. Idővel ezek a vándorló emberek letelepedtek és városuk polgárai lettek. Pozsonyban 1502-ben, Sopronban pedig 1594-ben kérte az első kéményseprő a polgárjogot. A kéményseprés a tűzvédelmi okokból kötelezővé tétele után fejlődött iparrá. Mária Terézia kiváltságos (reál) jogokkal ruházta fel a letelepedett olasz kéményseprőket, nagy munkaterrületeket biztosított nekik és utódaiknak, ezzel jelentős kereseti lehetőséghez, hamarosan vagyonhoz juttatta őket. A reál-jogos mesterek egy ideig nem végezték kellő felelősséggel a kémények tisztítását, ezért a gyakori tűzeset megakadályozása érdekében szakképzettséghez kötötték a kéményseprést és havonkénti elvégzését írták elő. A belügyminiszter 1883-ban kiadott rendeletében feladatául szabta a helyi törvényhatóságoknak. így fogalmazott: "1. A kémények legalább is havonként egyszer és a helyi körülmények s a lakosság foglalkozásához képest esetleg többször is söpörtessenek. Ennek fontos szigorú megtartásáról házról-házra járva biztos meggyőződést szerezzen. A kémények seprése - tekintettel arra, hogy azoknak hanyagul, vagy kellő szakavatottság nélkül való teljesítése éppen olyan káros következményekkel járhat, mint annak teljes elmulasztása- csakis felelősségre vonható és szakértő kéményseprők által eszközölhető."

3 A kiegyezést követő gyors iramú gazdasági fejlődés megnövelte a kéményseprő ipar fontosságát. Az 1884. évi XVIILt.c. a törvényhatóságokat az ipar gyakorlására vonatkozó szabály rendeletek alkotására utasította, sürgette a munkaterületek rögzítését és a seprési díjak szabályozását írta elő. 1884-től a kéményseprőt a tűzbiztonság hivatott őrének tekintették, ennek megfelelően iszákos és gyújtogatás miatt elítélt személyt az iparban nem lehetett alkalmazni. A kerületeket a hatóságok képezték, aminek az lett a következménye, hogy a juttatásoknál nagy szerepet kaptak a rokoni és egyéb kapcsolatok. A kerületi rendszert erősítette az 1922. évi Xll.t.c. Szabályozta a munkakörzetek nagyságát, s a seprési díjak közadók módjára történő behajtását írta elő. Az iparra 139