Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1989. (Szombathely, 1989)

1. szám - MŰHELY - Pethő Gyula: Vasi honismeretünk kiemelkedő munkása. Portrévázlat dr. Kuntár Lajosról

PETHŐ GYULA VASI HONISMERETÜNK KIEMELKEDŐ MUNKÁSA PORTRÉVÁZLAT DR. KUNTÁR LAJOSRÖL Már azelőtt hallottam róla, mielőtt személyesen megismertem volna. Tudtam, hogy újságcikkein kívül más írásai is megjelentek. A Népünk 1948/1. számában olvastam az elsőt, a „Mentsük meg a falu veszendő kincseit", amely még ma is időszerű. Eltűnődtem akkor is — és most is — vajon miért figyeltem fel cikkére, mivel ragadott meg? Akkor csak „ráéreztem", de ma már tudom: falusi származásunk, a népi kultúra tisztelete, annak megismerésére és megőrzésére irányuló szándék, a nemtörődömség elleni indulat közös hangulati-emberi vonzalmat ébresztett bennem. Kissé romantikus, ifjonti lelkesedésemet a valósághoz közelítette. (Bizony még 40 év múltán sem tettünk meg mindent a falu emlékeinek megőrzéséért..,) Az első igazán maradandó személyes emléket 35 éve őrzöm. Akkoriban, 1954-ben jelent meg az őrség című antológia (a Magyar írók Szövetsége Szombathelyi Csoportjának kiadványa), s a szerzők számára több helyen szerveztek irodalmi estét. Azon a nyáron Kőszegen is, ahol Kuntár Lajos szerepelt. A „Kéményseprő és a szerencse" című írását olvasta fel. Valósággal meghódította a közönséget, jó hangulatban, értőn és élvezettel hallgattuk a derűs történeteket. Nekem nemcsak a jóízű előadás tetszett, hanem — elsősorban — az élet, az emberek ismeretének magától értetődő természetessége ragadott meg. Néhány hét múlva munkatársak lettünk, s azóta, már nem csupán kollégaként, de közeli barátjaként tisztelhetem és dolgozhatom vele együtt. Sajátos egyéniség: vonzó társasági ember, a humort finoman „elhelyező" remek beszélgetőtárs, ám az élet megpróbáltatásai, a méltánytalanságok sorozata miatt — belülről fakadóan — a csendes szomorúság is társa lett. Ez utóbbiakat munkával semlegesítette, a munkát tekintette védőpajzsának az apróbb-nagyobb bántások, a kicsinyes — de fájdalmas — áskálódások ellen. Hosszú a munka sora az indulástól, a „gyökerektől", ahogy ö mondja. Azoktól a gyökerektől, amelyek Csörötnekhez kötik, ahol 1914. június 27-én, az első világégésre közvetlen alkalmat adó szarajevói pisztolylövés előtti napon született — nyolcadik és félárva gyermekként. Apja ugyanis meghalt fia születése előtt egy hónappal. A népes család az özvegy édesanya irányításával — szigorúan kiosztott szerepek szerint — dolgozott. Természetesen korához mérten a legifjabb is, aki nemcsak a fegyelmezett, a rendszeres munkát, de annak értelmét és örömét is megismerte. Szívesen emlékezik — írásaiban is — a szentgotthárdi gimnáziumra, a világra-nyitó iskolára, kedves tanáraira, akik a tudás, a könyvek értékére, szeretetére ráébresztették. Tanár szeretett volna lenni, de továbbtanulásra nem volt lehetősége. Érettségi után alkalmi munkát vállalt, majd 1935-től az akkori vezető megyei napilap, a Vasvármegye külső munkatársa — a következő években budapesti tudósítója — lett. Meghatározónak tartja ezt az indulást, mert ettől számítódik életre szóló kapcsolata a sajtóval, a nyomdával, a barátsága a nyomdászokkal, újságírókkal. 19