Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1988. (Szombathely, 1988)

1. szám - Kuntár Lajos: Felnőtté vált.. Negyedszázada szolgálja irodalmunkat az „Életünk"

ifjú ÜB-titkárral, s húzzák a dögöt... Egy tekintélytől fénylő dupla-káder évszázados, pökhendi mozdulattal szivarra gyújt a szélvédő mögött, s a nyolchengeres mozgó szálloda visszafelé himbál a barázdáikon ..." " Az orvvadászok besta története feküdt előttünk ikiterítve: sistergő hang, kemény leoke kíséretében. Zárójelben a költő vallomása: „ „ / iSzerettem volna szemlesütve .megadni a feloldozást, de a vacsorán aznap este szokás szerint valaki más kigyólkodott helyettem ... / " ". Hm, ez aztán beszéd! De van-e kurázsink a kinyomtatásira, merünk-e mindjárt az elején in medias res belevágni. S ma is a zöldszínű első kötetben, a 25 'évből visszalfénylő vállalkozás ereje süt fel Kulcsár János verséből, amely több kitűnő írással együtt az Életünk első kötetében látott napvilágot. Nézegetem a .tartalomjegyzéket, bizony megcsappant a csapat, a sors szele kit erre, kit arra sodort, van, aki már soha nem tér vissza — hiába az emlékezet. Az impresszumon is el kell időznünk. Az alapítók közül szintén elmentek néhányan . . . Horváth László neve is itt áll. Ha jól emlékszem., Nagykanizsáról jött, a Pattyolat igazgatója volt, s állítólag novellákat írt. Mély bariton hangján talán csak egyszer szólalt meg a vita hevében, valami ilyesmit mondott: Nem kell megijednetek, ha baj lesz, majd én kiimosatom a fehérneműtöket ... Nem, semmiképpen nem akarom elbagatizálni az alapítás tényét, még kevésbé az alapítók bátorságát, hiszen 1963-at írtunk iákkor. Vas ímegye, Szombathely, — talán elsődlegessé érdemesült iirodalmii múltja okán, talán a kezdeményezők hevületétől —, a koordinátor szerepét kapta, de a többi megye is lelkesedett. Voltak ugyan idők,, amikor egyik-másik partneriben csendesült a lelkesedés, kicsinyes allűrökkel még azt is kiszámolták, bogy a támogatás öszszegével arányosaké a megjelent verssorok, s ahogy múltak az évek, egyszercsak magunkra maradtunk ... Maradandó emlékként él bennem, hogy a szerkesztői munkát hol az egyik, hol a 'másik szerkesztő otthonában tartott üléseken végeztük. Töpörtyűs pogácsák, házi kolbászok, kaparó pálinkák iés lelkesítő borok emlékeztetnek rá: az antológia, majd a folyóirat minden kötete, száma sorra, rendre elkészült. S mostanában ha kezembe akad egy-egy szám, bennük érzem ezeknek az estékbe nyúló találkozásoknak is a jó ízét. Ezektől volt szép és gazdag az ösÉletünk. A hosszú idő nem minősít, megemlítem mégis, hogy kezdettől fogva tagja vagyok az Életünk szerkesztő gárdájának. Eleinte még Horváth János voltam. Később Horváth P. János lettem, s végül megmaradtaim Pósifai Jánosnak. Nincs ebben semmi rendkívüli, még valami turpi szándékosságot sem lehet számonkérni, így alakult. Eredeti nevemen is többre vihettem volna ... Az a lényeg, hogy az Életünk többre vitte. Hiszen ma az ország egyik legjobb vidéken szerkesztett irodalmiwművészeti orgánuma., egészen más, mint antológia korában, de ^meggyőződésem, hogy a fundamentuma sem épült selejtes anyagból! E kettő valahol összefügg. Igaz, a szerzői gárda is más, és talán az olvasóközönsége is. Az évfordulón úgy köszöntöm, mint szülőatya a felnőtté lett gyermekét." Káldi János: „Ki hiszi el a hihetetlent? Vagy a legalábbis alighihetőt? Arra kérsz, hogy írjam le emlékezésemet az Életünk indulásáról. írom hát, ahogy föltölul belőlem a mondandó. Írom hát, ahogy diktálja az illendőség és alkalom. A legnagyobb élő magyar írókat is be akartuk kötni szerkesztő társaimmal — köztük Veled is — az Életünk munkatársai, szerzői közé mindjárt a 10