Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1988. (Szombathely, 1988)

2. szám - ADATTAR - Szakály Ferenc: A tizedik év meghozta gyümölcsét. A Vasi Hegyhát népiépítészeti műemlékegyüttese létrejöttének története

A Savaria Múzeum közben felajánlásit kapott Püspökmolnáriból kovácsműhely vételére. Sikerült ás a tulajdonossal megegyezni a vételárban. Olcsón jutottunk hozzá: a teljes berendezést 2000 Ft-ért megkaptuk! A műhelyben minden az eredeti helyén állt. A szétszedését, a szerszámok becsomagolását, udvarra hordásált a tulajdonossal ketten végeztük. Majd a (helyi tsz-től teherautót béreltem, az utcán közlekedő emibereket „szépszóval" {magáimmal hozott demizson borral) sikerült (megnyernem, hogy segítsék ifeirakni a teherautóra a műhely berendezését. Addig-addig ecseteltem a Hegyháti Tájház szépségét (no meg volt miég bor a demizsonban), hogy sikerült őket elcsalnom a rakománnyal, így a lerakás lis zavartalan volt. Kellemes és hasznos kirándulás volt a részükre — vallották az önkéntes segítők. A múzeum szakemberei a kovácsműhely berendezését irozsdátlanították, s az eredeti állapotának megfelelően berendezték. Minden készen állt az avatásra, mely 1980. október 26-án meg is történt. Az esetemben is igaznak bizonyult a régi közmondás: „Evés közben jön meg az étvágy". Ugyanis olyan elképzelés foglalkoztatott, hogy létrehozzuk a Vasi Hegyhát Népi Építészeti Műemlékegyüttest. Az illetékesek áldásukat adták tervünkre. Ezzel nem kis feladatok vártak megoldásra: pajtát, ólat, hegyi pincét, méhest kellett áttelepíteni. Fel kellett kutatni a még fennálló „tornácos" pajitát. Petőmihályfán rá is akadtam egy megfelelőre, de a tulajdonos és a múzeum néprajzosa nem tudott egyezségre jutni az árban. Aztán egy év sem telt el, s egy nagy vihar összedöntötte a kiszemelt, „tornácos pajtát". Egy hasonmásra Sorkikápolnán akadtam. De ez Rába mellékén fekvő falu. Már-már feliadtam a reményt, amikor a legeldugodtabb és utolsónak maradt faluban, Döbörhegyen rám mosolygott a szerencse: az egyik udvaron arányos kivitelű, jó állapotban lévő pajta használaton kívül szomorkodott. A (tulajdonossal könnyen dűlőre jutottunk az ár kérdésében, sőt a ipajtával egyidőben készített ólat is megkaptuk ráadásul. A döbörhegyi gazdák a zsúpot társadalmi munkában szedték le. A Savária Múzeum dolgozói szakszerű (tudományos feldolgozás (mellett elbontották a pajtát, majd átszállítás után, a tájház udvarán, a régi pajta helyén újra felépítették az óllal együtt. A következő nagy munka a petőmiiihályfai szőlőhegyről egy háromrészes borona- és sövényfalú pince áttelepítése volt. A pince — szerencsére — a hegy szélén állt, így a zárt sorú pincék sorában „foghíjat" nem okozott. Az áttelepítést a múzeum irányította, a tanács a szükséges zsúpot szerezte be, így a zsúpolás is hamar megtörténhetett hozzáértő környéki idős emberekkel. A présházba illő „bábás prést" lis sikerült felkutatni, megvásárolni és helyére állítani. A gazdasági épületek és a pince áttelepítése az 1981—84 közötti időkben aránylag gyorsan lezajlott, de berendezésük a mai napig nem történt meg. 1983 őszétől Győrváiron az iskola Általános Művelődési Központtá alakult, s az akkori vezetők pársoros levélben megvonták a tájházzal kapcsolatos megbízatásomat. Idézem a levél szövegét: „Az utóbbi időben a művelődés igazgatási területiünkön is korszerűsödött. Tekintve, hogy Ön Szombathelyre költözött, szakkörvezetői tevékenységét nem tudja a megfelelő színvonalon ellátni. így megköszönve eddigi munkáját 1983. október 31-el szakkörvezetői tevékenységét megszüntetjük. Győrvár, 1983. október 5." Igaz, hogy 1980 augusztusában Szombathelyre költöztünk, de onnan kijárva tanítottuk be a műsorokat, rendeztük a kovácsműhely berendezését, 58