Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1988. (Szombathely, 1988)

2. szám - ADATTAR - Kósa Csaba: Hegyen, háton, Hegyháton

KOSA CSABA HEGYEN, HÁTON, HEGYHÁTON Annak már harmic esztendeje, hogy tanítómesteremtől útravalót kaptam. Ott álltam előtte, mint akti világ körüli útra indul, s ő arra mutatott, ahol a Dunát, a várost sejtette. — Varázsvesszőt nem adhatok neked! De ha bajba kerülsz, gondolj haza! Hívd a szülőföldeit! Hívjiad, hogy utánad menjen! Nem értettem akikor, hogyan s miként mozdulhatna kii helyéből a Pokollik, az Imola, a Hegy, a Kon dorn Akácos. Túlságosan is mesébe illő volt az ígéret. A mesék pedig — sihederként így gondoltam — véget értek. Tíz esztendő áramlott el? Tizenöt? A nevek jöttek először utánam. Hármasfa, Fekecs-kút, Rőszeg, Diószeg, Zsibagyöp . . . A rőosegi utcasoron néztem földbe gyökerezett lábbal — elsős, másodikos koromban — miiként ég poriig egy ház. Vödrökkel csörömpölő szekerek fordultak az udvarra, kannástól zúdult a víz a tűzre — hiába. A Zsibagyöpön, vakondtúrásokon bukdácsolva hajszoltuk a labdát, déli verőn is megszállottként. „Ne cselezz, addd tovább!" A Pokollikból virágcsokrot hoztunk a lányoknak, mert az erdőben, ahol valaha az ördög lépdelt, a, papucsából kiöntötte a szurokfekete földet, ibolya gyújtott kék tavaszi mécsest. A Fekecs-kútnál, kerékpárunkat a fűbe döntve, gyöngyöző forrásvizet ittunk. Diószegen, a kerti ugratókon, levegőbe emelkedve, szilvafák között repült szánkónk. Jönnek a nevek, a színek, az illatok. A Postaúton porzik a fény, mintha a Göncölszekér gördült volna végig rajta. Szitál, permetezik az ezüstpor a Hármasfára. András, Péter, Mihály fájára. Ülök fönn a lombkoronáiban, kémlelem a mezőket. Hárman vágtatnak a csillagfényben, valahonnan Vasvár felől — csúcsos süveg, tegez, kopja — átnyargaltak a Dunántúlon, át a Bafconyon, átúsztattak a Rábán, most ugratják Mihályiénál a kicsiny Sárvizet. Árpád legényei, de mégis inkább Gézáé. Öreg legények, kiszolgált vitézeik, a fejedelem búcsúajándékával: válasszatok földet, hazát, ahol kedvetek tartja! Átjöttek a legényeik a Rábán, át a Sárvízen, a Pokollik magasában meghúzták a kantárszárat. Csupa völgy, csupa hát, csupa domb! Egy lépést se tovább! Fát ültettek a legmagasabb dombra, három törzse nőtt a fának, ahogy ők is hárman voltak. De azért azt mondták: legyen ez a fa, tiéd, Andres! Te vagy közöttünk a legidősebb! Nőjenek gyermekeid e fa árnyékában! Mihály visszakocogott a Sárvíz túílsó partjára, Péter átügetett a Kondor-Akácoson. Ültettek egy-egy fát ők is, házat is raktak alá, s reggelenként meglengették a süvegüket. Így köszöntötték Andrást. Lógatom a lábamat a mihályfai malomfej betonkávájáról. Három andrásfai: ismerkednénk az úszás tudományával. Tamás barátom, Nagy Öcsi és én. Tízévesek vagyunk? Tizenegy? Tizenkettő? Csónakot építenénk, gályát. Elhajózunk a Zalára, átszeljük a Balatont, a Sión kivitorlázunk a Dunára. Bejárjuk a tengereket, az óceánokat. De előbb iránytűt szerzünk Vasvárról.