Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1988. (Szombathely, 1988)

2. szám - ADATTAR - Kósa Csaba: Hegyen, háton, Hegyháton

Forog, kelepel a 'vizeskerék, gyöngyszemeket szór az arcunkba. Az udva­ron szekérsor, megrakva gaibanászsákdkkal, a molnár véreres képű, mérges, zö­mök ember. Füstölög, morog a bajsza alatt. Hát még ha vízre tesszük a hajót! Még nem tudja, hogy ellopjuk a vizét, felhúzzuk a zsilipet és tengerjárónk a jó sodrással rászalad a Zalára. Kutyagolunk a nagyanyámmal Győrvárra, a vasútállomásra. Rövidítő úton, Hegyhátszentpéter — Péterfa — alatt, át a Kondor-Akácosom. A bok­rok között, lova nyakára hasalva Hideg Jósika suhan el, a jó betyár. Egyszer, hófúvásban a vasvári kaptatón elakadt a vonat, kétszáz utas vacogott fagyban. Szakadt a hó, a mozdony hasa kíivöirösödöítt az izzó szénitől. De a szerelvény nem mozdult. Hideg Jóslka ott termett, paripájával átrepült a hódunna felett. Aztán befogta a mozdony elé és behúzatta Vasvárra a vicinálist. Győrváron a kuruc emlékmű előtt. Béri Baloghot repítette olyan tál­tos, mint Hideg Jóskát. Rácsapott, irakit a förgeteg, a labancra, elsodorta, a pöf­feszkedő generálisit, Heisitert. Pro libertate — vasi kurucok lobogtatták a feje­delem zászlaját, Bottyán apó szíve repesett. Nagyanyámmal a vasvári domonkos rendház félrecsukló ajtajában. Béri Balogh Ádám, a brigadéros seblázban az emeleten, a győrvári csata után. Mintha a nyögését, a sziszegésót is hallanám. Odébb, néhány lépésnyire kőfal, mögötte fehérre meszelt, tömör falú ház. A vasvári békekötés háza. — Arcpirító! — csattan nagyanyám hangja. Mintha csak tegnap esett volna a gyalázat, a szentgotthárdi győztesek árulása. Tű szalad a felső karomba — a béke házában, vagy mellette? — lakott, rendelt Tretter doktor. Az orvos jóságos, szelíd, szent, ezt hittem, míg őt is­mertem. Hány falu tartozott hozzá? Húsz? És ugyanennyi iskola. Az orvos: Tretter. Hittem, imíg ki nem autózott hozzánk egy fogorvos, s az iskolában fel nem állította a lábpedálos fúrógépet. Felváltva hajtottuk, időnkónt vezényszó harsant: Gyorsabban! Sz. Ödönnek ínyébe szaladt a fúrófej, feljajdult, sírva fakadt. A fogorvos pálcát kért, Ödönt a padra hajoltatta, tizet csapott a láb­szárára. Az iskola, a vele egybeépült tanítólakás. Reggel van, a konyhában ülök, tejet iszom. A falon át hallóim D. Pistát, G. Jancsit. A vezérek, a hangadók. És valami egyenletes, halk zsongás — együtt a nyolc osztály. Nagyapámra gondolok. Andrásfa első tanítómesterére. A múlt század vé­gén, amikor kiszédült a pápai tanítóképzőiből, meghívták a failuba. Nagyapám vízparti, Rába-melléki ember volt, a szívón nehéz kő, úgy jött át az innenső partra. Amott fűzesek, ladikok, ártéri rengeteg. Emitt csupa domb, csupa hát. Csupa hegy. Mert ha a hegyhátiiinaik a doimb is hegynek számit, ő a halmot is annak látta. A dombokat felpántlikázó kövesút, a Postaút, a vasalt kerék fél esztendő alatt elfogyott rajta. És víz sehol. Legfeljebb a Sárvíz, a játékmalom­mal, a játék vizeslkerékkel. A tanítólakás a korcsmából elkerített zug, lóca, asz­tal, petróleumlámpa. A korcsmát a nagyanyám verte ki, Pápán végzett ő is, néhány esEtendővel a nagyapám után. Kormozó petróleumlámpa, nagyanyám időnként' feljebb csavarja a lám­pabélt. Dolgozatok fölé hajol. A szobában nyers bőr szaga —a díványon két férfi, mellén összekulcsolt kézzel. Az egyik feláll, az ívre bök: Itt írja alá! A bőrkabátosok hajnalig maradnak, minden nap hajnalig. 52

Next

/
Oldalképek
Tartalom