Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1988. (Szombathely, 1988)

2. szám - ADATTAR - Kováts Béla: Emlékmozaikok

Következnek a Tini-tag, Béláné-tagijai, M'ikházi^szőlő, Füzes, Veres-haz, Túrmon-tag, Cseres, Tilalmas, Kereszthegy. Távolabb, a folyó völgyében van a Nagy-Szegelet, Malom-szeg, Bátori-rét, Dinnyés, Csörgő-rét, Szüget.. . Mennyi szép, magyar eredetű név! Ki fogja ezt szakszerűen összegyűjteni és feldolgozni ? A szövetkezet táblásítása a régi nevek halálát jelenti. Ügy eltűnnék, minit ahogy eltűnőben vannak a zsidófecskék, de főleg az ászlószínű madaraik, akár csak az őslakók . . . A temető melletti akácos ás apámra emlékeztet. Az akáccsemetéket Ö telepítette ide, így lett itt halhatatlan, illetve kapott élő emlékművet. Nyugaton, a láthatár szélén, látszik a gálíailvi berek. Itt vívott győztes csatát Bem apó 1849^ben. A helyi iskolás gyerekek erről mit sem tudnak ... Amíg élek és tehetem, minden évben legalább egyszer visszajárok ide oh, te szülőföldem, szép Küküllő-völgye, és deésfalviák, ti gerinces magyarok, szeretnélek sokáig látni benneteket! Disznóöléskor Vannak dolgok, események, színek, hangok, melyek egy életen át kísérik az embert. Ott vibrálnak a szemünk előtt, ott zúgnak, sikoltanak a fülünkben. Ahogy nem tudunk kibújni a bőrünkből, annyira nem tudunk elmenekülni a a múlt egyes epizódjai elől, bármennyire is szeretnénk. Pedig jó volna őket gyorsan elfelejteni, eldobni,, mint a tenyerünket égető parazsat. . . Már negyven éve vége a második világháborúnak, de a háborús sebek még mindig nem gyógyultak be teljesen, sőt ismételten felszakadnak. A lidérces emlékek ma is kísértenek, és sokszor felhővel borítják békés, kék egünket. 1945. május 20-a körül történt. Az ebelsbergi amerikai fogolytábornak voltam kényszerlakója. Éheztünk, mert a foglyok élelmezése még nem volt megszervezve. Akik élni akartunk, kiszedtük a parasztok által elültetett krumplit, de snivel ez nagyon veszélyes volt, inkább a csalánleves és a csigapörkölt mellett döntöttünk. A kényszer fogyókúrás napokban valaki felderítette, hogy a mellettünk lévő olasz tábor területén, szárított répaszelet raktár van, és ennek tartalma — átmenetileg — megoldaná ellátási gondjainkat. Mivel jól beszéltem a román nyelvet és ez hasonlít az olaszra, engem neveztek ki a barakkunk beszerzőjének. Olasz egyenruhát könnyű vollt szerezni. Miután így „olasszá" váltam, a felületesen őrzött szomszéd táboriba szinte tetszés szeriint jártam ki4>e. Naponta ötször-hatszor fordultaim, egy-egy tömött kenyérzsákimányt hozva. A jelzett napon már negyedszer „felvételeztem", mikor egy váratlan esemény zavarta meg az egyébként is zajos, de békésnek tűnő talián tábort. A „mi" raktárunk egyik írejtett zugában, egy tizenöt-tizenhat éves, szőke, kék szemű, szinte még gyerek — német katona volt elbújva. Ez nem volt ímegílepő, mert tudott dolog, hogy a béke első napjaiban, a lágerekből kiszabadult (foglyok bosszúállásától félni kellett la németeknek. Bennük, a sokat szenvedett foglyok, csak az SS-t, és hóhéraikat látták. Az olaszok, akik maguk is többségükben fasisztaként kerültek a lágerbe, óriási kiabálással kihozták a remegő németet az udvarra. Ami ezután történt azt nem lehet hitelesen visszaadni, leírni. Ahányan csak hozzáférték, elkezdték köpdösni, majd ütni, mintha kegyetlenségükkel mentsilevelet akartaik volna szerezni a miaguk bűneinek: kézzel, késsel, szuronnyal, bottal, mindennel, amit találtak, ütötték, rúgták, majd hajánál fogva 27