Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1986. (Szombathely, 1986)

MŰHELY - Feiszt György: „ ... mi a jövőnek dolgozunk ...". Bemutatjuk Pomogyi Józsefet

hogy aki ide eljön, nem kíváncsi arra a kobaltéira, amiből nagy múzeumban egy sereggel láthat, hanem az érdekelné, hogy mi az, ami itt egyedi, ebiben a falu­ban. Ezért módosult a gyűjtés is. Sok régi iratot, fényképet és a falura jellem­ző, itt keletkezett tárgyat kutattunk fel és ha alkalom nyílik a kiállítás meg­újítására, akkor ennek a szellemében újítjuk meg. A helyi jellegét fogjuk ki­domborítani. Sajnos erre kevés a remény. Pénz kellene, de a nagy múzeum­restaurálások mellett ide nemigen jut és magam sem vagyok még készen. A megnyitás óta összegyűjtött anyagot kellene rendezni és összeállítani. Először is meg kell írni a falutörténet szövegét, melyet az első tablóra akarok helyezni. Feltétlenül feldolgozandó, hogy itt Geresden takács céh volt. Ebben a kis fa­luban harminc takács működött, külön céhszabályzattal." A lényeg azonban a végére maradt. Ebben a nagyszerű, helytörténeti mun­kában rám a legnagyobb hatást a falukrónika tette. Nemcsak azért, mert már akkor majd egy évtizedes volt, amikor a felszabadulás 25 éves évfordulójára máshol kampányszerűen írni kezdték, nem is rendszeresen vezetett volta, ha­nem a módszere miatt. A krónikát ugyanis ketten írják, ö és egy asszony, aki a falu egyik forgalmas és látogatott helyén dolgozik. Mindketten felírnak min­dent, amit fontosnak tartanak és az összehasonlítás, az év végi egyeztetés meg­mutatja a különbségeket, az összeillesztés pedig egésszé teszi ezt a szép és kö­vetendő munkát. A krónikaírással kapcsolatosan fogalmazódik meg — nyugodtan mondha­tom — ars poétikája: ,,... amit én itt lejegyzek az kinek kell? Most, senkinek, de majd egyszer, talán száz év múlva, valaki esetleg a plafonig ugrál örömé­ben, hogy rátalált egy olyan adatra, ami csak itt maradt meg. Én tudom, hogy mi nem a jelennek, mi a jövőnek dolgozunk. Csak azt szeretném, ha lenne egy' szakkör vagy bármi, ahová ezeket az összegyűjtött feljegyzéseket bevihetném. Nemcsak én, hanem mindenki, aki úgy érzi, hogy most még tud, ismer olyan dolgot eseményt, ami lejegyzés nélkül menthetetlenül feledésbe megy, el­enyészik. Ezeket szeretném én megőrizni a jövő számára." Űgy érzem, ez a megőrzés egyrészt biztosított, hiszen ismerjük a megyei földrajzi névgyűjtéssel kapcsolatos és annak részeként megjelent hatalmas munkáját, valamint kisebb elemző- és feltárócikkeit. Ugyanakkor kétségtelen, hogy ő nem tartozik azok közé, akik kézirataikkal házalnak. Ezt az íróasztalán sorakozó, szellemi néprajzi gyűjtések során készült kéziratai is bizonyítják, Amikor kitüntetéseiről kérdezem, ezeket mondja.: ,,a 60-as években több esztendőn keresztül vezettem ifjúsági honismereti táborokat. Nagy örömmel tölt el mindig, ha olyan arcokkal találkozom a mozgalomban, akik hajdan ott végeztek táborokat, a kezem alatt. Jó érzéssel gondolok arra, hogy valamit talán én is tudtam adni nekik, valamit talán beléjük tudtam oltani, hogy vé­gül is muzeológusok, történelemtanárok lettek. Ez az én igazi kitüntetésem, de nem panaszkodhatom. Honismereti munkámat 1966-ban a Szocialista Kul­túráért kitüntetéssel, 1970-ben miniszteri dicsérettel, 1980-ban a Munka Érdem­rend bronz fokozatával ismerték el." Példamutatására figyelve, munkáját megköszönve, csak azt kívánhatjuk, hogy a régi kedvvel és hozzáértéssel tevékenykedjék mozgalmunkban a jövő­ben is. 39

Next

/
Oldalképek
Tartalom