Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1986. (Szombathely, 1986)

MŰHELY - Feiszt György: „ ... mi a jövőnek dolgozunk ...". Bemutatjuk Pomogyi Józsefet

rológiai szolgálattól, akár kölcsönbe is. Ha nem is évente, de gyakran előfordult, hogy a mákvetés után szélvihar volt, ami az egész mákot kifújta a táblából. Ilyenkor jó volna a szélsebességet tudni. Nem annyira fontos és kevés helyen tudják csak a település tengerszint feletti magasságát. Kisebb utánjárás nyomán nekem már ez is megvan." Egész beszélgetésünket a nyugodt hangvétel és az őszinteség hatja át. Pomogyi Józsefben nyomát sem találni a gyűjtőkre sokszor jellemző féltékenységnek vagy dicsekvésnek. Bármilyen szakmai fogással kapcsolatos kérdésre a legteljesebb nyíltsággal és természetességgel válaszol. Jókedvűen meséli gyűjtő-fortélyait : „Egyszer felhívták a figyelmemet egy katonáládára, amilyet már régen kerestem. Megyek a tulajdonoshoz: „-na öreg mikor vonul be? ő? soha többet — akkor minek a katonaláda? — jaj! — ne jajgasson, azt az orvosnál csinália, adja ide!" már meg is volt. De van ahol a pitizés segít: „— nézze kérem , .. adja oda ..." de hát ezt mindenkinél máshogyan kell." Eközben átmegyünk a kiállítási terembe: „Nyugodtan mondhatom, nagyon jó a kapcsolatom az itt élőkkel. Történt egyszer, hogy egy közeli város muzeológusa gyűjteni kezdett a faluban. Nem tudta, hogy itt ilyen munka folyik, azután a.második házban megmondták neki, hogy „nem adunk magának mi semmit, van nekünk múzeumunk, mi majd oda visszük", mesélte nekem később nevetve. A személyes kapcsolat, az számít legtöbbet, hiszen ma már bármilyen adatot kérdezek is, készségesen, szívesen rendelkezésre állnak. Sőt, ha valaki példának okáért, kapálás közben érmét, patkót, vagy bármilyen tárgyat talál, az behozza nekem, pontos helymegjelöléssel. Vagy ha otthon a háznál kerül elő valami a tetőszerkezetbe eldugva vagy az istállóban, az is hozzám kerül. Az egyik legkedvesebb emlékem — vesz a kezébe egy obsit pipát — ezt egy 80 év feletti asszonytól kaptam. A férjéé volt és azzal adta át, vigyem a múzeumba, ahol biztos, hogy megmarad, nem úgy mint itthon. Persze van olyan is, aki egy gombostűt se adna oda, de az emberek magatartása már megváltozott ilyen vonatkozásban is." Ahogy körbejárjuk a gyűjteményt, minden tárgyról, amelyen a szemem megakad tud valami személyes élményt mondani, mindennek megvan a története. A látogatottságról ezeket mondja: „Évente átlagban 6—800 fő keresi fel a gyűjteményt. A látogatások jellege változott meg. Az autós turizmus beindulása idején hetente 2—3 látogatás is volt, családok, egyéni látogatók jöttek. Amióta azonban a benzinárak megemelkedtek a csoportos látogatások szaporodtak meg. Különböző vállalatok, üzemek, iskolák, sőt gyülekezetek, egyházi szervezésű csoportok érkeznek és ezek vezetést, tájékoztatást is igényelnek. Meg kell állapítanom, hogy a mai múzeumlátogató már igényesebb mint a régi volt. Ebbe persze belejátszik, hogy egyre kevesebben ismerik a régi paraszti eszközöket és ezért kíváncsiak egy-egy tárgy funkciójára, mire való, mire használták. A propagandánk azonban sajnos nem jó. Sokan jönnek a faluba a barokk katolikus templom megtekintésére, de arról, hogy itt múzeum van, nem tudnak. Egyedül a Tájak-Korok-Múzeumok anyagában szerepel és akik a bélyegzőket gyűjtik, azok keresik fel nagyobb számban. A gyűjtemény jelenleg a Vas Megyei Múzeumok Igazgatóságához tartozik. Engem mint tiszteletdíjast alkalmaznak. Persze eljárt felette az idő, hiszen több mint húsz éve állítottuk fel. Akkoriban még az volt a szemlélet, mindent megmutatni. Ma már tudom viszont, 38