Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1986. (Szombathely, 1986)

KÖNYVESPOLC - Gyurácz Ferenc: Berzsenyi Kincses Emlék-Kalendáriom

így látják el régi kalendáriumaink az olvasót történetszemlélettel, orvostudománnyal, a kétes jövendő ismeretével, érdemes tanácsokkal." (Ortutay Gy.: írók, népek, századak. 370. Ortutay elég kemény ítéletet mond a naiv-heroikus történelemszemléletet terjesztő, kegyes célú elbeszélésekkel szolgai alázatosságra nevelő, véres történetekkel olcsó izgalmat teremtő kiegyezés-kori naptárak fölött, ugyanakkor elismeri, hogy a bennük szereplő írások hasznos tudnivalókat is terjesztettek, és bizonyos pozitív hatással is voltak a parasztság folklórirodalmi alkotókészségére. A Kiss Dénes felelős szerkesztő által jegyzett Berzsenyi-Mkalendárium öszszeállítói láthatólag arra törekedték, hogy a magyar naptár-hagyományból megőrizzék az értékes vonásokat, mindenekelőtt a sokrétűséget, az olvasmányosságot, és kiszűrjék belőle a dilettáns okoskodásokkal vagy egyenesen sületlenségekkel való hatáskeresés mozzanatait. Az olvasmányosságát szolgálja az egyes cikkek rövid terjedelme, esszés vagy publicisztikusan könnyed stílusa, valamint a kiadvány szerkezete: A Berzsenyi-évfordulóhoz közvetlenebbül kapcsolódó esszék, cikkek, nem szoros egymásutánban követik egymást, hanem más témájú írások közé ékelődnek, elkerülve így a tematikai rend monotóniáját. A prózai írások sorát meg-megszakítja néhány Berzsenyi-vers, illetve mai magyar költők Berzsenyi emléke előtt tisztelgő vagy a nagy költő emlékétől inspirált versei. Közülük ezúttal kettőre szeretném külön is felhívni a figyelmet. Csoóri Sándor „Berzsenyi elégiája" című versének már a felütése — „Követ fogával ki ropogtat? Hagyja abba! / Nem szeretem hallani ifjúságom visszhangjait." — remekül intonálja Berzsenyi erőteljes lírai nyelvét, robusztusságában is modernül érzékeny egyéniségéinek hangulatát. De Csoóri nem utánozza Berzsenyi hangját, végig a saját, egyszerre népi és szürreális stílusában szólal meg, s éppen ezáltal derül fény kettejük nyelvi, de nemcsak nyelvi, hanem mentalitásbeli, lelki rokonságára. Döbrentei Kornél „Hangulatjelentés Berzsenyi Dánielnek" című költeményében viszont a magyarságszemlélet rokonsága szembetűnő. Berzsenyi — és annyi társa — számára soha nem volt kétséges, hogy egy nemzet általános fejlettségi szintjét, az egyéni és közösségi élet minőségét a gazdasági élet mutatóinál hívebben mutatja a társadalom egészében megmutatkozó, a társadalom egészét jellemző morális színvonal, amelyet, nem szabad csupán a gazdasági helyzet függvényének tekinteni, hanem önállóan is gondot kell rá fordítani. Annái is inkább, rnert a morális értékrend zavarodottsága a gazdasági és politikai fejlődés útját is eltorlaszolja, és végeredményben a társadalmi élet alapjait veszélyezteti. Egy társadalomban, ahol a kimond(hat)atlan igazság méregként emészti a szervezetet, ahol a közönséges gyávaságot taktikus okosságnak nevezik, ahol az elszakított testvérekről való sumák „megfeledkezés" évtizedek „bevált" gyakorlata, ahol már a nemzeti múlt teljes vállalására sincs meg a kellő bátorság, ott a nemzeti jövőt fenyegeti a legközvetlenebb veszély — ez Döbrentei versének „üzenete". A költő természetesen túloz (mi mást tehetne?), de ez nem mentség az olvasónak. A Berzsenyiről szóló kisiebb-nagyoibb prózai írások közül Illés Endre kiváló esszéjét, „A magány arénájá"-t szükséges kiemelni. Teljesen indokoltan került a kötet élére, rögtön a tulajdonképpeni naptár-rész után. Berzsenyi és Kölcsey iker-arcképét rajzolta meg benne az író, nagy beleérzőképességgel és fölényes írnitudással döbbentve rá az olvasót a két nagy ellenfél sorsának közösségére a különböző indítékú, de hasonlóan végzetes magányban. Számomra Illés Endre tömör és érzékeny sorai minden tudósi elemzésnél érthetőbben mutatták meg, hogy miért oly párját ritkítóan nagy, miért, oly szívszorongatóan modern műve líránknak a „Levéltöredék barátnéimhoz" című Berzsenyi-vers. 141