Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1985. (Szombathely, 1985)

MŰHELY - Sill Ferenc: Szolgálat költészettel. Megemlékezés a 91 éves Székely Lászlóról

Székely László nem csupán irodalmi munkásságának zsengéit adta ki Szombathelyen, nemcsak irodalmi élet egyik szervezője volt itt, érdeklődéssel figyelte és segítette is a fiatal írók indulását. Korán felfigyelt a még középiskolás Weöres Sándor bontakozó tehetségére. Szívesen elbeszélgetett vele, amikor az felkereste őt szemináriumi lakásán. A Faludi Ferenc Irodalmi Társaságban az alig serdült diáknak lehetőséget adott a nyilvános szereplésre. Gazdag Erzsi is hálával emlékezik Székeíy Lászlóra, mert első verses kötetéről, az „Üvegcsengőről" elismerő és bíztató kritikát írt. Weöres Sándor és Székely László kapcsolata idővel meghitt barátsággá érlelődött. Amikor Weöres a székesfehérvári múzeumban dolgozott és a távolkeleti vallások transcendenciája, meg a középkori keresztény misztikusok írásai foglalkoztatták, a hajdani kisdiák bizalmával fordult eligazításért idősebb költő barátjához, nehogy intuíciói helytelen útra sodorják. „Hatásom évről évre növekszik, — írja Csöngén, 1947 nyarán kelt levelében — ezért fontos, hogy igazságot hirdessek, ne pedig tévedést/' Székely László 1937-ben Rábakovácsi lelkipásztora lett, majd 1938-tól Kőszegen Kincs István író és lelkipásztor nyomába lépett. Ezekben az években még megjelent néhány kötete, de a második világháború végén és a további években írásai kiadatlanok maradtak. A nyugati határszél 1945 tavaszáig a háború zűrzavarának színhelye lett, Kőszeg a nyilas kormány utolsó magyar szálláshelyévé vált. Ebben a környezetben és a háborút követő kitelepítések idején az érzékeny lelkű költő hangja elcsitult, bár a tollat nem tette le. Az irodalom továbbra is érdekelte. Amikor Győrváron talált otthonra, talán egy fokkal még zárkózottabbá vált, de megkeseredett lelkű ember sohasem lett. Bölcs derűje távoli magányába is elcsalogatta írói barátait. Ezek a találkozások a szemlélődő örvendezés alkalmai lettek és kölcsönös biztatások az írásra, megtartva ebben a szinte szerzetesi fegyelmet: „nulla dies sine linea" — egy nap se múljék el tollvonás nélkül. 1955 nyarán meglátogatta őt Győrváron Harsányi Lajos. A népies irodalom feladatairól és buktatóiról beszélgettek. Néhány hónap múlva Harsányi Győrből küldött levelében visszatért e problémára. „Sik Sándor volt egy napig vendégem — írta 1955. november 11-én — és beszélgettünk a „Szombathelyi álomról". (Kézirat, amelyet Győrvárról bírálat céljából vitt magával Harsányi.). Neki is az a véleménye, hogy a nép számára kell leegyszerűsíteni". Egyik legrégebbi barátja Székelynek Kutas Kálmán, aki 1931 óta evangélikus lelkészként Szombathelyen élt és az „írott Kő" írógárdájához tartozott. Győrvári látogatására így emlékezik vissza: „Kedvemre volt. . . Beszélgettél és én hallgattalak. Az írók egész galériáját vonultattad el előttem." (Szombathely, 1969. november.) „Elnéztem mélyebbre ereszkedő szemedet, amely szeret befelé látni, gondolkodó homlokodat, amelyet közbe-közbe egy-egy mosolyod aranyoz meg." Állandó kapcsolatban maradt Bárdosi Németh Jánossal, akihez időnkint elküldte írásait. „Leveledből érzem — válaszolta neki a költőtárs Pécsről — a nehezen hordott írói sorsot. (Csak az íróasztal számára dolgozott ekkor.) Nem egyedülálló jelenség ez ... Köszönöm a megküldött írás-részletedet. Szép! Szerintem a költő alkotja a műfajt, nem a műfaj fogja a költőt. írj és ne törődj mással." (1958. mára 22.) Ö volt, aki a 60-as évek végétől publikálásra is biztatta. „A 15 éves kiesést pótolni kell, hiszen állandóan dolgoztál, a publikálást is el kell kezdeni." (Pécs, 1969. dec. 4.) „Sietve biztatlak, hogy a Vigiliának küldj verseket. Nem szabad hosszan hallgatni. (1970. febr. 11.) E biztatás mellett főleg Rónay György érdeme volt, hogy hosszú csend után Székely László költé-