Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1974. (Szombathely, 1974)

IRODALMI HAGYOMÁNYAINK - Szerdahelyi Pál: Csöngei mozaikok Weöres Sándor gyermek-és ifjúkori éveiből

IRODALMI HAGYOMÁNYAINK SZERDAHELYI PÁL CSÖNGEI MOZAIKOK WEÖRES SÁNDOR GYERMEK- ÉS IFJÚKORI ÉVEIBŐL Weöres Sándor Szombathelyen született ugyan, mégis a cseri dombok tetején gubbasztó kis kemenesaljai falut, Csönget tekintjük szűkebb pátriájának, mert itt töltötte gyermek- és ifjúkori éveit. Itt kezdett verselni is. Gyermekkorának „óriása" nem Swift Gulliverje volt, hanem Shakespeare. Hazai viszonylatban pedig Babits és Kosztolányi a „mesterei". Hozzájuk írott leveleiből úgy tűnik, mintha Csönge, — a költő szavaival — „ez a sánta idők zsákjában felejtett kis vasi falu" az ő számára nem jelentett volna mást, mint egy „elátalkodott szarkafészket", ahol „több más szükségessdl és jóval együtt még egy írógép sincs a hetedik határon innen", s ahol nem lehet mást tenni, „csak falhoz verni az időt". Kosztolányinak panaszolja, hogy „falusi szűk körülmények között vagyok, társaságom nincs, más magam-korabeli gyerekek futballoznak, udvarolnak, malackodnak, stb., nekem módom nincs (másra, minthogy tanuljak, az ettől még busásan maradó időben írjak, ha van türelmem, olvassak, ha meg nincs, akkor egyem magamat... és ez annyira magába zárt, hogy már szinte tökéletlen idegen vagyok azok között, akik közé a korom kapcsol és a természetesség". Kétségtelen, hogy a gyermek és ifjú Weöres Sándor szellemileg szinte hermetikusan elszigetelt, társtalan volt falujában. De melyik művelt vagy művelődni vágyó ember ne vált volna hasonló Robinsonná a húszas-harmincas évek szellemi sötétséggel telített, nyomasztó légkörű magyar falujában? Ilyen volt az akkori Csönge is, ahol nemcsak a megfelelő társaság hiányzott a költővé érlelődő ifjúnak, hanem ahol sem villanyvilágítás, sem vasút, sem autóbuszjárat nem volt, ahol — az egész, 1200 lakosú községben! — csak egyetlen telepes rádió működött, s ez jelentette az egyetlen kapcsolatot a külvilággá!!, a civilizációval! Nagyon egyedülállónak érezte hát magát, mégsem volt egyedül. 145