Határon innen, határon túl; Tanulmányok Tilcsik György 60. születésnapjára (Szombathely, 2012)
Gerhard Pferschy: Határviszályok. – Háborúk és Fehde-harcok az osztrák–magyar határtérségben
igény sérelme esetén nem várt a bírói döntésre, hanem az önbíráskodás eszközéhez nyúlt. A középkorban különösen feltűnő módon elfogadott jog lett belőle, oly módon, hogy kilépvén az úrnak és alattvalójának hódolat és eskü kötötte viszonyából magánhadüzenet (Absage) révén mindenféle követelést kiharcolhassanak. A vélt jogsértőt a birtokában történt károkozással, fosztogatással, rablással és gyilkossággal meghátrálásra lehetett kényszeríteni. A forrásokban a Fehde elnevezéssel párhuzamosan szokták 1 magánháborúnak vagy a felek összecsapásának nevezni, akik között gyakran közvetítői kísérletek vagy ítéletek is születhetnek. Ezek azonban csak akkor vezetnek eredményre, ha az ellenérdekelt felek elfogadják az ítéletet. A Fehde intézménye mindenesetre minden szinten igazolást adnak az erőszak alkalmazására, gyakran akkor is, ha az indok csak látszatindok volt, hogy rabolva vagy zsarolva gazdagodjanak. Idővel kialakult bizonyos rituáléja annak, hogy miként kell a Fehde-harcnak lefolyni. Mindenekelőtt írásba kellett foglalni a hadüzenetet, amelyben a megtámadott fél (Absagender) ellenségnek nyilvánították, és amelyben a támadást csak általánosan indokolták meg. Ezt hosszabb csatározás követte, ezután következtek a kiegyezési kísérletek. Amennyiben ezek eredménnyel kecsegtettek, akkor került sor a békítő vagy döntő bíró választására. Ebben a szakaszban az ellenérdekelt feleknek írásban kötelezni kellett (Hintergangsbrief) magukat arra, hogy alávetik magukat a döntőbíró ítéletének. Gyakran évekig tartott azonban, míg az ítéletet elfogadták és áttették a gyakorlatba.12 A Fehde-harcok gyakorisága hatalmas bizonytalanságot okozott országszerte, úgy hogy mozgalmak jöttek létre a béke érdekében, és rendeleteket dolgoztak ki a tartományok békéjéért (Landfriedensordnungen). A titkos bíróságok (Feme) gyökerei is innen eredeztethetők. III. Frigyes többször kísérletet tette arra, hogy a visszaszorítsa a birodalomban a Fehde intézményét, és írásba foglalt jogi eljárássá alakítsa, mint ahogy az III. Frigyes császár eddig megjelent regesztáiből kivehető. Közben persze arról is szó esett, hogy a római és egyházjog elképzeléseit a valóságba átültesse. Az eddig csak kevéssé méltatott Wolfsauer-Fehde szép stájerországi példája annak, milyen jól szemléltethető a határproblematika.13 A Wolfsauereknek kapóra jött a peremhelyzetük, tudniillik, hogy salzburgi érsek leibnitzi kormányzói hivatala (Vizedomamt) és a stájer tartományfejedelemség (Landesfürstentum) közötti vitában a zónák találkozásán helyezkedtek el. Éppen a tartományi bíróság, a stájer tartományfejedelmi ítélőszék illetékessége volt az, amely mindig feszültséget okozott az érsek és emberei elleni panaszokban. Ebben lényegében a stájer hercegek tartományi uraságának érvényesítéséről esett szó a salzburgi érsekség tartományon belüli területén. Ennek az lett a következménye, hogy az érsekek és harcias alattvalói (Dienstmanne) a periférián találták magukat, és csak a legmakacsabb esetekben fordultak világi hatalmasságokhoz. A Wolfsauerek már a 13. században salzburgi miniszteriálisok voltak. A Wolfsau- birtokközpont Lebringtől keletre, Murau és Rohr település között fekszik.14 Gazdái- i 12 Salzburg illetékességi területén ez jól látható Joseph Chtnel: Geschichte Kaiser Friedrichs IV. und seines Sohnes Maximilian I. Bd. 1. Hamburg, 1840. (továbbiakban: Chmel, 1840.) 13 Hans Pirchegger: Geschichte der Steiermark, 1282-1740. 2. Aull. Graz, 1941. 45., 58. p. 14 Ehhez lásd Robert Baravalle: Burgen und Schlösser der Steiermark. Graz, 1961. 313., 316., 591. p.; Gerhard Pferschy: Die Fehden der Herren von Wolfsau. In: Hengist Magazin. Zeitschrift für Archäologie, Geschichte und Kultur der Mittelsteiermark, 2012. Heft 1. 12-19. p. \jr "" 1 ' - .......................'“l/ j Ai. 4 318
