Határon innen, határon túl; Tanulmányok Tilcsik György 60. születésnapjára (Szombathely, 2012)

Mezey Barna: Hóhérmunka. A tortúrától a gyógyításig. – A hóhérok feladatai a 15–18. század városi társadalmában

elutasításra talált a társadalomban.5 (Ezt persze össze kell vetni azzal a gyakorlattal, amely szerint a középkor városi világában a céhek becstelennek bélyegezve kizárták soraikból azokat a társaikat, akik akár egy öngyilkost kihúztak a folyóból, vagy egy akasztott ismeró'st levágtak a bitóról, netán döghúst fogtak a kezükbe. Hogyne esett volna hasonló megítélés alá az öléssel, és kivégzettek tetemeivel hivatásszerűen foglalkozó ítéletvégrehajtó.)6 *

A városi céhek elutasító magatartása, az iparosok, kereskedó'k elzárkózása sajátos öntudatot alakított ki a hóhérokban, s ők maguk kezdtek céhszerű csoportosulásokat és szabályozásokat létrehozni.' A hóhér egyik leggyakoribb megnevezése, a mester (Meister) elnevezés önmagában is utal a hóhérok céhes szerveződésére és a hóhérképzésre is. A Nürnberger Halsgerichtsordnung 1526-tól Meisterként emlegette a hóhért („vajon a mester a kivégzést sikertelenül végzi-e.. .”).8 A legendás nürnbergi hóhér, Franz Schmidt működése (1578-1615) óta a nürnbergi ítéletvégrehajtót sommásan csak Meister Franznak nevezték.9 A hannoveri, 16. században használt Halbmeister (fél mester) kifejezés feltehetően arra utalt, hogy céhes értelemben mester ugyan, de csak félig, mert a becsületes iparos mesteremberek jogait nem élvezi. Osnabrückben a 17. században úgy értelmezik ezt a megnevezést, hogy miután gyepmester is egyben, csak félig alkalmazza hóhérként a város. 10

A 15. században a bayeruthi, aló. században a würzburgi jogkönyv is elismerte a hóhércéhek létjogosultságát, a mesterek működését. Hamburgban 1594-ben Meistermann-nak, mesterembernek titulálták a bakót, Svédországban a 16. századra általános kifejezésként terjedt el a mester a hóhér megnevezéseként.11

Az inasidő helyről helyre változott, de tudjuk például, hogy a nürnbergi Meister Franz Schmidt 5 esztendeig szolgált apja mellet és tanulta ki a szakmát.12 Aló. századra teljesen elfogadottá vált, hogy ha valaki hóhérállásra pályázott, akkor birtokában kellett lennie a mesterlevélnek. A mesterlevélhez szükséges mestermunkát a hóhérnak általában a bíróság engedélyével, s az általa meghatározott alkalommal kellett bemutatnia. A mesteraktus többnyire pallossal történő lefejezés volt, amelynek minőségéről bizonyítványt állítottak ki. 1773-ban legfelsőbb kegyelmes engedéllyel adták meg a lehetőséget Johann Dietrich Gassenmeyer hóhér idősebb fiának, hogy „a Schweinfurt melletti Euerbachban született Johann Bändeleinon, a többszörös gyilkos cselekedeteiért halálra ítélt gonosztevőn mestermunkáját végrehajtsa”.13 Az eseményről nyilatkozva a bíró5 Joachim Gemhuber: Strafvollzug und Unehrlichkeit. = Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte. Germanistische Abteilung. Bd. 74-, 1957. (továbbiakban: Gemhuber, 1957.) 119. p.

6 Albrecht Keller: Der Scharfichter in der deutschen Kulturgeschichte. Bonn-Leipzig, 1921. (továbbiakban: Keller, 1921.) 116. p.

' Ulrich Kühn: Inschriften und Verzierungen auf Richtschwertern; ihre Deutung aus der Person des Scharfrichters. Inaugural-Dissertation. Juristischen Fakultät der Friedrich-Alexander-Universität. Nürnberg, 1969. (továbbiakban: Kühn, 1969.) 47. p.

> 8 Hermann Knapp: Das Lochgefängnis. Tortur und Richtung in Alt-Nürnberg. Nürnberg, 1907. 58. p. <

9 Kühn, 1969. 37. p.

10 Helmut Schuhmann: Henker. In: Handwörterbuch zur deutschen Rechtsgeschichte Bd. 2. Hrsg. Adalbert Erler, Ekkehard Kaufmann; philologischer Mitarb. Ruth Schmidt Wiegand; Mitbegründet von Wolfgang Stammler; Red. Dieter Werkmüller. Berlin, 1978. (továbbiakban: Schuhmann, 1978.) 75. p.

11 Uo.

12 Knapp, 1907. 58. p.

13 Kühn, 1969. 48. p.

296