Határon innen, határon túl; Tanulmányok Tilcsik György 60. születésnapjára (Szombathely, 2012)

Gyarmati György: Az antropomorf lehallgató készülék 1952-ból, avagy mi haszna a mihaszna titkosszolgálati iratoknak

Hozzáférhetővé válásuk után mindezt - az elmúlt 1,5-2 évtizedben - az is megkerülhetetlenül befolyásolta, hogy a bukott rendszer „ellenforradalom” axiómáját felülírandó, szakmán túli igény is volt a „forradalom” tételnek eleget tevő múltrekonstruálás. A „lemossuk a gyalázatot” kollektív önbecsüléséhez és elégtételszerzéséhez értelemszerűen társult az egykoron meghurcoltak személyes tisztességének utólagos helyreállítása, s ennek oldalvizén a materiális kárpótlási, nyugdíj-kiegészítési igény- közvetve - kutatói segédlettel történő' megalapozása. Noha ez utóbbi szempontok aktuálisan respektálhatóak - és respektálandók is a történettudomány diszciplináris követelményeihez képest sokkal inkább tartoznak a nemzettudat-karbantartás szempontjai közé: abba a kategóriába, amelyet Gyáni Gábor kollégánk úgy fogalmazott meg nem is oly régen, hogy „a múlt mitikus elbeszélése iránt a modem korban is élénk szükséglet mutatkozik.”8 Kérdés viszont, hogy a történtektől időben távolodva lesz-e megbízható(bb) kontroli-támpont, „eszköz” a 30-40 éves távlatban rögzített emlékezet-konstrukciók - a rögzítés pillanata által kondicionált oral history elbeszélések illetve a megtorlás procedúrája során keletkeztetett iratok fals vagy kifejezetten hamis információinak hiteles képet eredményező desztillálására. E téren folytatólagosan kettős problémával szembesülünk. Az egyik, hogy az 1956. évi magyar forradalom- jórészt utóélete okán - manapság is csak „félmúlt”. Még további időre van szükség ahhoz, hogy az régmúlttá, történelemmé váljon, s eszerint legyen vizsgálható. A másik az, hogy a forradalom históriáját illetően a politikai rendőrség hazugságüzemében tömegesen gyártott apokrifek hombárjából merítve kellene elválasztani az ocsút a búzától. Miközben úgy tűnik, hogy 1956 őszének politikatörténeti alapképlete ma már megfej tettnek tekinthető, hagyományos történetírói eszközökkel (is) rekonstruálható, továbbra is ingoványos talajon mozgunk a forradalom társadalomtörténete tekintetében, holott fentebb arról próbáltuk győzködni e sorok olvasóit, hogy a Történeti Levéltár sokkal inkább a társadalmi megélés sokféleségének forráslerakata. Itt aligha lelhető föl egyetlen releváns archimédeszi pont, de - úgy gondoljuk - nem mondvacsinált, hanem létező problémáról van szó, amivel még jó ideig szembesülni kényszerülünk, mi is és az utánunk jövő generációk is.

Lezárásként két további jellemzőről érdemes még szót ejteni. Az egyik, a titkosszolgálati iratok - időleges(?) - egyedisége, „egy forrás, nem forrás!” jeligére. E példák sokaságából említhető a XII. Pius pápa által 1947-ben közzétett Provida Mater enciklika nyomán kibontakozó magyarországi Provida-mozgalom. Az ebben közreműködők tevékenységének - mivel ab ovo konspirálásra kényszerültek - nem maradt „saját nyoma” azon kívül, amelyeket a különböző őrizetbe vételek, házkutatások alkalmával a titkosszolgálat gyűjtött be.9 Ugyanígy, egyelőre csak politikai rendőrségi nyoma van annak, hogy a Magyarországon (is) feloszlatott szerzetesrendek egyike, a diszperzió után földalatti működésre kényszerített jezsuiták provinciálisa milyen kondíciók közepette kötött sub rosa alkut az állambiztonsági szervekkel, így a rend - hallgatólagos tudomásul vétel mellett - mégiscsak vegetálhatott, sőt mi több, ugyancsak kerülő úton, az alkut még a jezsuiták római generálisa is jóvá8 Gyáni Gábor: ^Mítoszban, folklórban és történelemben elbeszélt múlt. In: Folklór és történelem. Szerk.

Szemerkényi Ágnes. Bp., 2007. 7-17. p. (Folklór a magyar művelődéstörténetben; 3.)

9 Bertalan Péter: Provida Mater. Egy rejtőzködő enciklika magyarországi utóélete. Győr. 2009. 205 p.