Határon innen, határon túl; Tanulmányok Tilcsik György 60. születésnapjára (Szombathely, 2012)
Gyarmati György: Az antropomorf lehallgató készülék 1952-ból, avagy mi haszna a mihaszna titkosszolgálati iratoknak
NA V hagyta.10 Az említett példák iratlenyomatai addig maradnak „egyediek”, amíg a vonatkozó pandant források a Vatikáni Titkos Levéltárban is hozzáférhetó'vé válnak. Létezik ugyanakkor egy másik véglete is a kommunista pártegyeduralommal szembeni szervezkedések, illetve a másképp-gondolkodás (disszidencia) titkosszolgálati kezelésének. A hidegháború jégkorszakában - főként Sztálin haláláig - özönével indult Magyarországon nyomozati eljárás rendszerellenes szervezkedés ügyében. Noha valóban voltak ilyenek,11 többségük inkább a politikai rendőrség „fokozott éberségét”, rendszerűségét igazolni igyekvő túlbuzgóságból fakadt: közkeletűen szólva még az a bolha sem létezett, amit azután - a legkíméletlenebb módszerekkel - elefánttá növesztettek. Csak a titkosszolgálati iratokra hagyatkozva egy olyan fals kortabló állna össze, amely szerint - úgymond - permanens ellenállás és zendülés helye az ország, holott a korabeli effektiv ellenállás-potenciál ennek inkább az ellenkezője volt.12 Ráadásul történetileg igazolnánk a csekista módszereket stréber buzgalommal adaptáló justizmordok garmadáját, amelyeket az Államvédelmi Hatóság Rákosi Mátyás pártfőtitkár terroruralma idején elkövetett. Ez a fajta „egyediség” még tömegszéria nagyságrendben is félrevezető: sokkal inkább a terror kiterjedtségét dokumentálja, semmint a vele szembeni társadalmi ellenállás mértékét. Másik záró észrevételünk a titkosszolgálati iratok forráskritikai kezelésével összefüggő kutatás-módszertani, múltrekonstruálási tanulság is egyben. Noha az állambiztonsági iratok általános jellemzője, hogy - a különböző időszakokban elszenvedett és különböző indíttatású iratpusztítások miatt - csak kisebb hányaduk került levéltárba, alkalmanként mégis az a kutató (első) benyomása, hogy a titkosszolgálatok többet tudhattak a fürkészett ügyről, célcsoportokról, mint a megfigyeltek önmagukról. (Mindenekelőtt az egyházak, a külhoni magyar emigráció fontosabb központjainak, az 1980-as évek másképp gondolkodó, ellenzéki szerveződéseinek, valamint általában az értelmiségi dominanciájú intézmények és civil társas körök intenzív behálózottsága kelti ezt a benyomást.) Mégis azt kell mondjuk, hogy e tekintetben „a történelem csele” hegeli paradoxonnal van dolgunk. E célzott „mindentudás” pózában szívesen tetszelegtek ugyan a titkosszolgálatok, s az alávetett társadalom érintett részének is lehetett alkalmasint ilyen tévképzete velük kapcsolatban, de ez korántsem volt így. Egyszerűen arról van szó, hogy az utókor kutatója - szerencsés esetben - az egykoron begyűjtött információk olyan teljességét ismerheti meg és birtokolhatja, amilyen „aggregált adatbázis” a kortárs politikai rendőrségnek egyidejűleg soha nem állt rendelkezésére. Akkor sem, ha azok ténylegesen megvoltak. A „cég” osztott és hierarchikus szervezeti-működési rendje, a belső szolgálati drill részét képező - egymás között is érvényes - titoktartási kötelezettség, valamint a beérkezett, meglévő információk szervezeti egységek közötti összeillesztésének futamideje a magyarázat arra, hogy „azt sem tudták, amit tudhattak volna”. Az adott kérdés utőkori vizsgálóját elvileg már nem korlátozzák a titkosszolgálatok - önmaguk által kreált - logisztikai buktatói, vagy 10 Bánkút! Gábor: jezsuiták a diktatúrában. A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya története, 1945-1965. Bp.,. 2011. 270 p. 11 Öze Sándomé - Öze Sándor: Ma avar parasztballada. Fehérgárda a Dél-Alföldön. Hódmezővásárhely, 7 2005.460 P. 12 Meszerics Tamás: Politikai ellenállás [Magyarországon], 1945-1956. = Beszélő, 2000. 8-9. sz. 74-84- p. 173
