Határon innen, határon túl; Tanulmányok Tilcsik György 60. születésnapjára (Szombathely, 2012)
Gyarmati György: Az antropomorf lehallgató készülék 1952-ból, avagy mi haszna a mihaszna titkosszolgálati iratoknak
szovjet katonákat, minél többet és a gyilkosságokat nekem jelentsék. Alakulatom tagjai az én utasításomat végrehajtották, kb. 30 szovjet katonát gyilkoltak meg és ezekről nekem rendszeresen jelentést tettek. Állandóan hangoztattam előttük, hogy szovjet katonát megölni nem bűn, gyilkosságaikat gyónják meg nekem, én majd feloldozom őket. ... Ily módon a gyóntatószéket is felhasználtam bűncselekményeim érdekében. ... A fenti bűncselekményeim mellett utasítást adtam »polgárőreimnek«, hogy védjék meg a szegényparasztoktól a fasiszta Endre László és a többi pálosszentkúti [ma: Petőfiszállás] földbirtokosok vagyontárgyait. Embereimmel ezért a szegényparasztoknál házkutatásokat tartottam, hogy az elmenekült földesurak vagyonát megőrizhessük. Templomi prédikációimban igyekeztem a demokratikus elemeket megfélemlíteni és a szószéken őket kipellengéreztem."' A jegyzőkönyv formai hitelessége odáig terjed, hogy ez áll benne. Több mint kétséges azonban a benne foglaltak valóságtartalma. Nehezen valószínűsíthető, hogy egy vádlott az idézett fordulatokkal tett volna „beismerő vallomást”, s még kevésbé hihető, hogy klerikus mivoltát önként lett volna hajlandó az olvasható módon „megszentségtele- níteni”. Valószínűleg senki sem kívánná a maga bőrén megtapasztalni, hogy Komlós János AVH százados - 2 évtized múltán, a Kádár-korszakban „a szocialista kabaré” magyarországi főkorifeusa -, milyen vallatási metódusok bevetésével vette rá a fog- vatartottat hasonló kihallgatási jegyzőkönyvek sorának aláírására, amelyek alapján halálra ítélték és ki is végezték az említett pálos szerzetest. Az ehhez hasonló források sokkal inkább kínálnak betekintést abba, hogy a hidegháborús éberségi hisztéria időszakában, leginkább az 1950-es évtized első felében, mi módon sikerült a politikai rendőrségnek minél több „rendszerellenséget” produkálnia, s azokat - ügyészségibírósági statisztériával - börtönbe vagy bitóra juttatni, miközben aligha jutunk közelebb a tényleges történések megismeréséhez. Más a helyzet az 1956. évi magyarországi forradalomról fennmaradt iratok forrásértékét vizsgálva. Miután annak leverését követően a megtorlás politikai rendőrsége keletkeztette a legbőségesebb „információs adatbázist”, a forró őszről fennmaradt korabeli iratáradat döntő hányadát az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára őrzi. E vizsgálati és peranyagoknak többrétegűén félrevezető az adattartalma. Azok egyfelől megtorlást eltökélő, majd foganatosító büntetőeljárások céljából készültek, másfelől - az eljárás alá vontak oldaláról - épp a várható következmények elkerülését célzó, vagy legalábbis az elmarasztalás súlyosságát mérséklendő „elbeszélések” konstruálódtak. A kriminalizáló célzatú visszamenőleges „cselekményrögzítésnek” és a mentesítésre játszó „tényfeltáró vallomásoknak” azért sincs valamifajta „kettő között félúton lesz az igazság” eredővektora, mert - közkeletűen szólva - már a vizsgálati eljárás kérdései is egy vagy több prejudikált hazugság-mozzanatot hordoztak. A válaszok pedig szintén sokféle megfontolásból, többrétegűén próbáltak kitérni a tényrögzítés elől. S mert immár ez a szinte áttekinthetetlen mennyiségű vizsgálati és peranyag teszi ki az 1956 őszére vonatkozó források döntő többségét, kérdés, hogy a leírt módon keletkezett konfabuláció-változatoknak mennyi közük lehet a ténylegesen történtekhez. 7 7 ÁBTL 3.1.9. V-96674/3. 140-154. p.
