Határon innen, határon túl; Tanulmányok Tilcsik György 60. születésnapjára (Szombathely, 2012)

Göncz László: Szlepecz János (1872–1936). – Muraszombat nagytekintélyű esperesplébánosa

tén élő szlovén származású emberek döntő többsége számára a „haza” vitathatatlanul Magyarország volt.

A levél tartalma elégé illusztrálja a 20. század első 2 évtizedének etnikai hangulatát és villongásait, ami sejteti, hogy esetleges politikai változás után a konfliktus tovább mélyülhet. Egyebek mellett, Szlepecz a következőket írta püspökének: „A főcél, melyben úgy hiszem mindkét tábor megegyezik az, hogy a kultúraszomjas vend népet hasznos ismeretterjesztő sajtótermékekkel lássuk el Miután pedig népünk még messze van attól, hogy kizárólag a magyar nyelvű irodalomból táplálkozzék, ama stájer szlovén kultúrához kezdett fordulni, mely nyelvéhez közel áll, azonban itt a magyar állameszméről ferde fogalmakat szív magába, vagy legalábbis a magyar hazához való tartozandóság érzetét nem fejleszti.. .És ha a külföldről importált maszlagos sajtó folyton azt zümmögi fülébe, hogy nekünk szlávoknak össze kell tartanunk, az egyszerű ember hamar megtántorodik és beleveti magát észrevétlenül a folyton hangoztatott jugoszláv áramlatokba, dajkáló hazájáról megfeledkezik és a haza ellenségeivel szövetkezik. Hála a papság éber és mérséklő hatásának, ez az eset be nem következett. Nagy önuralomra volt szüksége a papságnak, hogy hazafias érzületében meg ne tántorodjék, midőn egyes intéző körök durva kézzel nyúltak a nép anyanyelvéhez, tűzzel- vassal »magyarosítottak«, a mérsékletet tanácsoló papokkal a megértés útjára nem léptek, vállvetett munkásságra nem törekedtek, hanem a katolicizmus minden ellenségével szövetkezve politikai célokat követve minden katolikus papra rásütötték a hazafiatlanság bélyegét. Ama időben magam is a politikai hatóság előtt vizsgálat alatt állottam. Nem a haza volt eme üldöztetésnek rugója, hanem piszkos önérdek, letömi mindenkit, aki tüskén-bokron keresztül nem követte az ő »honboldogító« törekvéseit... Amennyiben méltóságod lingvisztikái alapra helyezkedik, és a vend nyelv ügyét eme szempontok szerint akarja eldönteni, akkor annak messzeható következményei lennének és a kérdés nyugvópontra nem jut. Eltekintve attól, hogy ezzel ellenségeink kezébe újabb hatásos fegyvert adnánk, következnék a mostani állam törvények értelmében a vend nyelvnek az iskolákba való bevezetése. Hol veszünk erre tanítókat, hol tanítóképezdéket? Szerintem akármennyire is megengedi az állami rendelkezés, hogy a nemzetiségi nyelv az elemi stb. iskolákban lingvisztikái alapon tárgyaltassék, amennyire a vend nép nyelvi készségét ismerem, elég volna a vend nyelvet az alsóbb elemi osztályokban csak a megértés eszközéül használni.

Az újnak mondott vend nyelv valóban új, tehát nem a vend nép anyanyelve, új pedig kifejezéseiben és írásmódjában. Kifejezései a stájer szlovén és a déli horvát nyelv keveréke... Az új vend nyelvben a stájer-horvát szavaknak és szókötéseknek oly tömege fordul elő, hogy az okvetlenül a megértés rovására megy. Az új írásmód sem taníttatik sehol a mi iskoláinkban... Mindezen okok, és ama körülmény, miszerint eme vend nép, mely a magyarosodás legszebb útján óriási léptekkel halad előre, bírtak engem arra, hogy azok táborához csatlakozzam, kik a vend nyelvben mint anyanyelvben egy hatalmas eszközt látnak arra nézve, hogy a népet ne csak külszínre, nyelvében, hanem érzéseiben, szívében is magyarrá tegyék... A papnak az igehirdetésben nem a nyelvtant kell minden áron respektálni, hanem hogy hallgatói megértsék az ő szavát. Mit nyerek én azzal, hogy egy csak magyarul tudó embernek stájerül vagy barátul prédikálok? Minek veszekedjünk mi nyelvtani kérdéseken, minek csináljunk mi szláv akadémiát, mikor a lelkipásztorkodás úgyis súlyos gondot ró ránk? Azon felül a mostani vend írók nyelvtani nézetei oly divergálok, hogy még jó akarat mellet is hosszú évekre volna szükség, hogy egy mindenki által elfogadható, helyes írásmód alakulhatna ki... Én tehát opportunitási