Egy emberöltő Kőszeg szabad királyi város levéltárában; Tanulmányok Bariska István 60. születésnapjára (Szombathely 2003)

Bácskai Vera: Piackörzetek és piacközpontok Észak-Dunántúlon a 19. század első felében

Kismarton volt az a két szabad királyi város, amelyek vonzásuk korlátozottsága miatt a piacközpontok közé kerültek. E két település volt a legnagyobb vesztese az Észak-Dunántúl nyugati részén fekvő vonzáskörzetek átrendeződésének, az Ausztriába irányuló forgalomnak a Duna menti központokba, illetve a jelentősebb városokba való koncentrálódásának. Példájuk annak is bizonyítéka, hogy a 19. század első felében a kézművesipar önmagában már nem tartozott a jelentősebb városfejlesztő tényezők közé, mint ahogy a kis területű vonzáskörzet sem volt elegendő a városi szerepkör megőrzésére. Kőszeg és vonzáskörzete Kőszeg város hanyatlásáról és annak okairól már a korábbiakban szó esett. Az 5780 főnyi település fejlődésének megtorpanását jelzi rendkívül csekély, mindössze 8%-os népességnövekedése is. Városi múltját elsősorban erős és differenciált kézművesipara, valamint kereskedőinek jelentős száma, részben egyéb központi szerepköreinek gazdagsága - kerületi tábla, só-, harmincad- és postahivatal, gimnázium, patika - valamint urbánus belvárosi városképe őrizte. Mindez nem volt elegendő jelentősebb vonzásterület kialakítására: mindössze 16 település nem egészen 10.000 lakója vallotta egyedüli piachelyéül. E terület terményekben nem bővelkedett különösen, a falvakban általában 45 kézműves élt, kereskedőt egyáltalán nem regisztráltak. Sopronnal és Szombathellyel megosztott körzetébe - ahol a 2 város mellett alárendelt szerepet játszott - 64 kis népességű település 33.000 lakosa tartozott. Jellemző, hogy vásárát egyetlen más város, piacközpont, vagy alközpont lakói nem látogatták. Kismarton és vonzáskörzete A szabad királyi város a maga valamivel több mint 2000 lakosával - akik többsége őstermelő volt - és mindössze 24 iparűzőjével - akik viszont elegendő helyi kereslet hiányában a soproni, nagymartom és nezsideri vásárokat látogatták -, valamint 24 kiskereskedőjével önmagában minden jelentőségét elvesztette volna: csekély vonzását is inkább a szomszédos Kismarton oppidumnak köszönhette, amely jelentős kézművesipari és kereskedelmi központ volt, az itt élő, több mint 800 fős zsidó közösség nagyszámú kereskedője élénk forgalmat bonyolított le. A két településen összesen 269 mester 197 legénnyel 65 mesterséget gyakorolt. Ipara tehát elég fejlett volt, vonzáskörzetének korlátozottsága tanúsítja, hogy e korban már a kézművesipar nem volt a városfejlődés jelentős tényezője. A 42 kereskedő kisebb része bizonyos árucikkekre szakosodott, és akadtak közöttük terménykereskedők is, többségük vásározó kereskedő volt, akiknek a közeli és távoli vidék terményfeleslegének begyűjtésében lehetett nagy szerepe. Nagyobb arányú tranzakciókra nem lehettek képesek, mert tőkéjük, illetve jövedelmük alapján mindössze kettőt lehet nagyobb volumenű forgalmat lebonyolító kereskedőnek tekinteni. A város piaca - amely az oppidum területén feküdt - csupán színhelye volt a forgalomnak, hiszen, mint az összeírás során panaszolták, a helyi árak magasabbak a soproniakénál, Bécs és Bécsújhely távol lévén, az áru odaszállítása a magas fuvardíjak miatt nem kifizetődő, ezért a városban felvásárolt borokat „jövevényeknek" adják el. 361