Batthyány Lajos emlékezete (Szombathely, 2000)
Varga János: Batthyány és az 1848. évi szeptemberi válság
tőlük bárki tanácsot kért volna. Hogy kik vettek részt megfogalmazásában, azt nem sikerült a miniszterelnöknek kipuhatolnia. Batthyány nem azonosulhatott Bécs eljárásával, mellőzése miatt pedig Deákkal együtt csak országgyűlési képviselőként csatlakozott a küldöttséghez, amelynek számos tagja az uralkodó válasza után - forradalmi elszántsága jeléül - már Bécsben vörös tollat tűzött kalapjára. Nehéz eldönteni, hogy a király válasza a bécsi kapkodásnak, vagy az udvar alakoskodásának, illetőleg e kettőnek együttes terméke-e. Különösen szembeötlő Ferdinánd azon állásfoglalásának furcsasága, amely a törvényjavaslatokat, nevezetesen a hadügyi törvényjavaslatot illeti, amikor annak megvizsgálását ígéri, és a hozzá fűzendő esetleges észrevételekről tesz említést. Az uralkodó megfeledkezik arról, hogy négy nappal korábbi leiratában közvetve többek közt a magyar osztrák hadügyek egyesítését jelölte meg a horvát-magyar viszony rendezése feltételének, ez pedig eleve kizárt, hogy Magyarországnak külön, nem pedig közös hadügyi törvénye legyen. Egyébként szeptember 6-án e tervezetet a pénzügyi törvényjavaslattal együtt valóban megküldte a személye körüli miniszternek: Esterházy Pálnak azzal a feladattal, hogy mivel a javaslatokat - eltérve a szokástól - írásos bevezető nélkül adták be hozzá Batthyányék, Esterházy a legrövidebb időn belül készítsen egy szabályos előterjesztést, amelyet minden kormánytagnak, de legalább az illetékes szakminisztereknek írásos indoklása kísér, és amelyet a megjelöltek ellenjegyzésükkel is ellátnak; egyúttal hangot adott azon óhajának is, hogy a törvényjavaslatokról - azok fontossága miatt - a nádor ugyancsak nyilvánítson véleményt. Mivel a szeptember 5-én tisztségéről leköszönt Esterházy már nem intézkedhetett, az uralkodó kézirata 8-án Batthyányval tudatta, hogy addig nincs szentesítés, amíg a kormány nem okadatolja kellően a törvényjavaslatokat, és nem csatolja hozzá a nádor vonatkozó véleményét. Az udvarban azt a látszatot igyekeztek kelteni, hogy az uralkodó - ellentétben az augusztus 31-ei Allamirattal - komolyan készül foglalkozni a szóban forgó törvényjavaslatokkal, és nem veti eleve el szentesítésük lehetőségét. Pedig közben átküldték azt - véleményezésre? tájékoztatásul? - Wessenberg osztrák miniszterelnöknek is, aki jogszerű állásfoglalásra az ügyben egyáltalán nem volt illetékes. Bár a törvények szentesíthetőségét illetően Batthyányban sem hunyt még ki teljesen a remény, a történteket mégis személyes és kormánya kudarcaként élte meg. Levonva ebből a következtetést, a nádor által Budán szeptember 11-én 9 órára összehívatott kormányülésen hivatalosan benyújtotta lemondását. Lépése követését egyenként jelentették be István főhercegnek Eötvös, Klauzál és Kossuth, majd a Háznak a minisztertanácsot követő zárt ülésén Deák. Szemere viszont arról számolt be ez utóbbi ülés résztvevőinek, hogy ő tartva attól, hogy a törvényes kormány lelépése esetén nem neveznek ki újat, személyesen közölte a nádorral: ő, mind a közrendért felelős belügyminiszter, kötelességének ismeri tárcája megtartását mindaddig, amíg azt az új kormány illetékes miniszterének át nem tudja adni. A Ház, osztozva Szemere aggályában, felszólította őt, hogy ne engedje ki kezéből a hatalmat. Ugyanezen a titkos tanácskozáson olvasta fel tájékoztatás végett Kossuth az augusztus 31-ei Allamiratot, és a képviselők úgy döntöttek, hogy ^s 67 «s*