Batthyány Lajos emlékezete (Szombathely, 2000)
Gerő András: A hiányzó Batthyány-kultusz
Hogy ki lesz a mártír, azt végül is a győztes mondja meg. Méghozzá úgy, hogy a százon felüli számú kivégzettet egy nappal és két helyszínnel a nemzeti emlékezet számára mindössze tizennégyre szűkítette. Pesten Batthyány Lajos, Aradon a tizenhárom katona - ők lettek a nemzetisten nevesített mártírjai. Közülük a volt miniszterelnök tudatunkban szinte csak ebben a minőségben van jelen - pedighát a magyar történelem egyik legjelentősebb államférfija. Ő miniszterelnök volt ott, ahol Kossuth „csak" pénzügyminiszter. A politikai kultúra szimbolikus nyelve, formája azonban erősebbnek bizonyult a história tényleges eseményeinél. A magyar nemzettudatban Batthyány nem a polgári átalakulást levezénylő politikus, hanem csupán és elsődlegesen mártír. Örökmécsese van, tisztelete csak kivégzésében létezik, felbecsülhetetlen értékű politikai öröksége nem kultusz tárgya. A nemzetisten a szabadság jegyében született, forradalomban lett érzelmi realitás, fegyveres küzdelemben nyerte el végleges formáját és leveretés nyomán rögzült. A genezis szabta meg létét, jelölte ki hőseit, ellenfeleit, színeit, szimbólumait, eretnekjeit. Az ideológia A másik irányt a politikai rendszernek ideológiája, pontosabban kultuszteremtési kísérlete jelenti. Egy politikai rendszer vagy kurzus saját ideologikus igazolása terén nyilván akkor a legsikeresebb, ha a már rögzült mitológiát magához tudja idomítani; olyan értelmezési keretet tud teremteni, ami saját maga felé hajlítja a már meglévőt. Természetesen próbálkozhat új elemek felvonultatásával is, de ez mindig problematikus, mert a nemzetmitológia csak egyszer jön létre és a genezisnek illetve a kialakult elemeknek olyan önsúlya van, hogy az nehezen feledhető vagy iktatható ki. Éppen hogy lényegük, azaz szakralizálódásuk teszi ezt szinte lehetetlenné. Batthyány esetében még a gyorsan rögzült vértanú-szerep is gondot okozott - legalábbis 1867 után, amikor is 1849 óta először lehetőség nyílott arra, hogy a modern magyar nemzettudat újsütetű mitológiája viszonylag szabadon artikulálódjon. Az abszolutista időszak politikai uralma a maga legitimációját 1848/49 leveréséből merítette, következőleg 1848/49-et a legfőbb gonosznak láttatta, a megtorlást pedig indokoltnak és jogosnak tartotta. Batthyány a pesti ferences templom jeltelen kriptájában nyugodott és csak 1867 után lehetett tisztességesen, méltó síremléket állítva eltemetni, ami 1870. június 9-én, a Kerepesi úti temetőben meg is történt. 4 A költségeket azonban nem a kormány, hanem Pest városa állta. (Azért nem Budapest, mert a városegyesítés még három évet váratott magára.) Indokoltnak tűnt volna, hogy az 1867-es kormányzat az 1848-asat elődjének tekintse, merthogy a kiegyezés megalapozásában az 1848-as folytonosság - legalábbis az érvelés szintjén - meghatározó elem volt. A kormány mégsem vállalta Batthyányi, hiszen ugyanaz lett a törvényesen megkoronázott magyar király, akinek uralma alatt a miniszterelnököt kivégezték. Ez az egybeesés oly erősnek bizonyult, hogy még a vértanúszerep kihangsúlyozása is nehézségekbe ütközött - legalábbis kormányzati szinten. így aztán az állami „hivatalosság" eltűrte ugyan Batthyányt, de semmi sem akart vele kezdeni. A „hivatalosság" szellemi kultúrája pedig a politikai kultuszteremtésben Deák szerepét emelte ki - még életében utcát neveztek el róla. 5 (Erre ^5 127 «&•
