Batthyány Lajos emlékezete (Szombathely, 2000)

Gerő András: A hiányzó Batthyány-kultusz

Szózat-a már 1839-ben zenei kíséretet kapott. Igaz, ez a dallam sohase vált elterjedte. De egy évvel Erkel előtt, 1843-ban Egressy Béni újra nekifogott a már egyszer kudarcosnak bizonyult feladatnak és megkomponálta a máig ismert zenét. O 70 aranyat kapott jutalmul. Egyikük sem tudhatta azonban, hogy a nemzeti fohász formálódó szerepét melyikük fogja betölteni. Különféle alkalmakkor hol az egyiket, hol a másikat énekelték. Kossuthnak a Szózat tetszett jobban, de 1844-ben - egy gőzös avatásakor - a Himnusz hangzott fel. Törvény a kérdésben nem született, így aztán a 19. és a 20. században mindkettőt hasonló értékűnek kezeljük annak ellenére, hogy a századelőre inkább a Himnusz került a nemzeti imádság felekezeteken átnyúló helyzetébe. (Kossuth Ferenc 1903-ban terjesztett be törvényjavaslatot a Himnusz mellett.) A reformkor és 1848 döntött abban a tekintetben is, hogy az egyházias zászlókat nemzeti színekkel váltja föl. Mindannyian tudjuk, hogy a márciusi ifjak - francia mintára - trikolórból, azaz három színből álló kokárdát viseltek és 1848 áprilisának törvényei között ott a 21. te, ami a nemzeti színeket, a piros-fehér-zöldet, „ősi jogaiba"

1 helyezi vissza. Ösi jogok nem voltak, a törvényalkotók a nemzetisten bűvöletében historizáltak. Ma sem tudjuk egyértelmű bizonyossággal, hogy az Árpádok vörös-ezüstje - vagy piros-fehérje - mellé pontosan mikor, miért, mi módon társult a zöld. Annál is kevésbé tiszta a kép, mert a századok során más és más színek uralták az országzászlót. (így például Mohácsnál, 1526-ban a kék.) Az 1840-es években tűnik föl egyértelműen a ma nemzeti színként ismert kombináció és 1848-ra már a honvédsereg zászlóin is ott találjuk: azokon a honvédlobogókon, amiket nem egyszer a templomi zászlókból formáltak át, mintegy jelezve, hogy új, világias szentség született, olyan, amiért élni, halni kell. Pillanatok alatt be is töltötte a neki szánt szerepet, olyannyira, hogy Julius Haynau az általa akkor uralt területeken 1849 júliusában el is rendelte: életét veszti az, aki forradalmi jelek viselésével a pártütést segíti. A forradalmi jelek közül a leginkább tiltott a piros-fehér-zöld szalag volt. Haynau jól érzékelte: a magyar nemzetisten szabadságistennek született. Az „új" magyar nyelv és a szimbolikus nyelv a feudális világ, az eredetmítoszban fogalmazó nemesi szimbolika tagadása volt. (Nem véletlen, hogy a nemzeti értékek és a szabadságértékek összefonódását tagadók vagy az akkor létrejött szimbólumvilág kisajátításában vagy az eredetmítosz gondolatköréhez fogalmaztak - lett légyen szó a Turulról vagy Attiláról). A tagadás az államjogi jelkép, a címer esetében is eljutott egy meghatározott pontig, nevezetesen a koronának a címerről való eltüntetéséig. A heraldikusok ugyan nem szeretik a kifejezést, de jobb híján nincs más szavunk rá, mint a köznyelvi fordulat: az 1849-es „Kossuth-címer" a magyar szabadságot a republikanizmushoz társítja és ezzel teljessé teszi a feudális szimbolika tagadását, az új nemzeti szimbolikát. A tartalom egyértelmű: nem az eredet, a származás, hanem a szabadság tesz magyarrá. Azóta minden valamire való szabadságvágy itt azt mondja: a magyarok istenére esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk. Egyetlen egyházias tartalmú szál maradt meg a magyarok istene számára: az, ami kulturálisan az egyedivé vált Istent összeköti az egyetemes világ^ 125 ^