Írástörténet, szakszerűsödés - Rendi társadalom, polgári társadalom 6. (Szombathely, 2001)
II. HAJNAL ISTVÁN SZELLEMI ÖRÖKSÉGE - Huszár Tibor: Hajnal István és a magyar szociológia intézményesülése
68 írástörténet - szakszerűsödés Huszár Tibor A történethez továbbá az is hozzátartozik, hogy 1918/19-et követően ezen irány egyes reprezentánsai külhonban új szociológia szakirányának (tudásszociológia, nemzetiségi szociológia) megalapozásában fontos szerepet játszottak, ám a radikális szociológia Magyarországon csak gyenge visszfénye volt a század eleji kezdeteknek. A konzervatív kezdemények is kimutathatók a századfordulón, igaz gondolati hozadékuk - e területen - nem volt azonos súlyú a radikálisokéval. Ám témánk vonatkozásában lényegesebb, hogy ezen irányzaton belül az erőteljesebb egyéniségek a szociálpolitika felé fordultak, jóllehet számosan az irányzat képviselői közül jól ismerték a francia szociológia korifeusainak munkásságát. A két világháború közötti években ez a szociálpolitikai irányultság még erőteljesebb lett; Czettler Jenő tanszéke a hazai falukutatás egyik ösztönzőjévé vált. Ám az elmozdulás nem a módszeres társadalomkutatás, az önálló fogalmi kultúra kialakítása irányába történt, hanem ellenkezőleg, a konzervatív mozgalmak romantikus falukép kialakítását ösztönözte. A harmincas évek kritikai irányzata az érintkezési pontok ellenére érdemben más impulzusok hatására bontakozott ki. Az egyik színtér a szegedi egyetem, és annak szellemi holdudvara volt. Részben Horváth Barna hatására itt fogalmazódtak meg először olyan dilemmák, amelyek egy önállófogalmi nyelv, beszédmód kialakítását ösztönözhették. Erdei Ferenc, Reitzer Béla, Bibó István, Ortutay Gyula tartoztak az intézményi háttér nélküli szellemi műhelyhez. Cikkek, fragmentumok, levelek jelezték a kísérlet komolyságát - s tegyük hozzá - elszigeteltségét. Mégis tény, a dilemma - mi a társadalom? társadalmi interakció?, hogyan vizsgálhatók empirikusan a társadalmi makro- és mikroviszonyok, struktúrák, funkciók? - dialógusaikban, ha fragmentáltan is, mégis megfogalmazódott, tudatosult. E folyamat azonban megtorpant. A fejleményeket nem részletezhetjük, csak jelezzük: Bibó a jogtudomány nemzetközi műhelyeiben folytatta stúdiumait, Reitzer járta magányos útját, Ortutay a néprajzkutatást a szellemtörténeti impulzusoktól is vezérelve az ún. magyarságkutatás vonatkozási keretébe emelte, míg Erdei a Márciusi Front vonzásában az irodalmi szociográfiában vélte felfedezni a valóság feltárásának hatékony eszköztárát. Közismert, hogy a „nagy hullám" sodrában (1936-1938) milyen nagyhatású, kritikai művek születtek, ám Erdei e hőskort jellemezve -joggal állapította meg: a mozgalom a tudományos megalapozottságú szociológia létrejötte szempontjából nem hozott áttörést. „Ha lett volna köztünk olyan módszerrel látó és olyan rendszerben gondolkodó elem, aki egységben és értéssel tudta volna mindazt felfogni, amit fölfedeztünk, akkor egy nagyszerű szemlélet, mondjuk szociológiai irány született volna meg. ... Ilyen sem volt. Társadalomvizsgálatunk nem tudott az irodalmi érvényességnél magasabbra emelkedni." Sokféle más kezdemény is létezett: a Társadalomtudományi Társaság folyóirata, a Társadalomtudomány terrénumot biztosított szociológiai témájú írások1 Erdei Ferenc: A reformkorszak epilógusa. Kelet Népe 1941. 6. sz. 3.
