Írástörténet, szakszerűsödés - Rendi társadalom, polgári társadalom 6. (Szombathely, 2001)

IV. SZAKSZERŰSÖDÉS AZ IGAZGATÁSBAN ÉS A VÁLLALKOZÁSBAN - Benedek Gábor: Szakszerűsödés és mobilitás a dualizmuskori bürokráciában

142 írástörténet - szakszerűsödés Benedek Gábor A szakszerűsödés egyik eleme az iskolázottság, mely két irányból vizsgálható: a törvényi szabályozás oldaláról, valamint az adott személyek tényleges végzettsége felől. A két megközelítés összefügg egymással, de a nézőpont eltérése miatt nem feltétlenül esik egybe. A képesítési előírások története a 18. század végéig nyúlik vissza. Közvetlen előzményként az 1850. évi császári rendelet említhető, amely kijelölte a jogés államtudományi tanulmányokhoz kötött állami állások körét, bevezette a próbaszolgálatot és kötelezővé tette az államvizsgát." Az 1870. évi vármegyei törvény a főjegyzőtől és az árvaszéki elnöktől a jogi tanfolyam elvégzését, a megfelelő elméleti vizsga igazolását vagy a hasonló közhivatalban szerzett gyakorlatot követelte meg, a tiszti ügyész állását pedig ügyvédi oklevélhez kötötte. Az orvos és az állatorvos esetében a diploma és kétévi gyakorlat volt a feltétel, míg a mérnök alkalmazásához a szakma (ízesére való jogosultságot és szintén kétévi gyakorlatot írtak elő. 1883-ban megszületett a köztisztviselők minősítéséről szóló törvény, amely egységes keretbe foglalta a különféle állásokra vonatkozó, szétszórtan már nagyrészt meglévő egyes előírásokat. A törvény az ügyvédi oklevelet, az állam- illetve jogtudományi doktorátust vagy legalább az államtudományi államvizsga megszerzését szabta az alkalmazás feltételéül a közigazgatás valamennyi ágában. A szabályozás által érintett megyei posztok körét kiterjesztette az alispáni, a jegyzői, a szolgabírói és a segédszolgabírói állásokra. Az említett képesítési feltételek a minisztériumi tisztviselők esetében a teljes fogalmazói karra vonatkoztak, a különleges szakképzettséget igénylő igazgatási területeken a megfelelő szakmai tanulmányok és vizsgák azonos értékűnek számítottak." Megemlítendő még, hogy az 1883. évi minősítési törvény elrendelte a gyakorlati közigazgatási vizsga megszervezését, amelyet azonban hosszú ideig elodáztak, és valójában csak az I. világháború után vezettek be. A tényleges végzettség felől közelítve megállapítható, hogy a vizsgált személyek túlnyomó többsége rendelkezett a törvényben előírt képzettséggel. Figyelmet érdemel a két közigazgatási szint közötti eltérés. Amíg a megyei tisztségviselők adatai meglehetősen homogén képet mutatnak, a minisztériumokban igen sokszínű volt a képzettségi összetétel. Az önkormányzatok esetében domináns maradt a jogi végzettség, kivételnek csak a főorvos megfelelő diplomája számított. A hagyományos képzettségi összetétel konzerválódott, ami azzal magyarázható, hogy a helyi szakigazgatás szervezetileg mindinkább elkülönült a megyéktől. A század első felében a helyi szintű szakmai feladatokat egy-egy megyei alkalmazott látta el, az ilyen, úgynevezett szegődményes állások közé tartozott az orvos, a mérnök, az állatorvos, az 3 Csizmadia Andor: A magyar közigazgatás fejlődése a XVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig. Budapest. 1976, Akadémia, 172. 4 A közlörvényhatóságok rendezéséről szóló 1870:42. te. 67. §. In: Magyar törvénytár. 18691871. évi törvényezikkek. Budapest, 1896, 219. 5 A köztisztviselők minősítéséről szóló 1883:1. te. 3 és 5. §§. In: Magyar törvénytár. 1882— 1883. évi törvényezikkek. Budapest, 1896, 187-88. 6 Magyary Zoltán: Magyar közigazgatás. Budapest, 1942, 401.