Írástörténet, szakszerűsödés - Rendi társadalom, polgári társadalom 6. (Szombathely, 2001)

III. SZAKSZERŰSÖDÉS ÉS ISKOLÁZTATÁS - Karády Viktor: Elitképzés, elitkiválasztás, elitlegitimáció (A középiskola társadalmi funkcióinak alakulása Magyarországon 1948 előtt)

Elitképzés, elitkiválasztás, elitlegitimáció 113 „lefelé" irányuló, mind pedig „belső" legitimációját, addig azok - az előjogok rendszerének 1848 utáni leépítésével és a szabadversenyes érvényesülés rendszerének fokozatos bevezetésével - devalválódtak. Bár ez a régi rendszer végéig sem következett be teljesen, vagyis ezeket a kollektíven felhalmozott és birtokolt, a személyes-családi identitáshoz illetve a törvényes ranghoz vagy státushoz (nemesség, szabad polgárság) kötődő társadalmi tőkefajtákat nem sikerült felszámolni. Ugyanakkor helyükbe egy sor, az érdemelven alapuló tőkefajta került a társadalmi viszonyok és hierarchiák újratermelésében. Ezek között egyre nagyobb súlyt kapott - az egyénileg szerzett vagyon, a sikeres vállalkozás, a vállalkozási készség, az instrumentális szakkompetencia stb. mellett - az iskola által igazolt műveltség és képzettség. Az új meritokratikus legitimációs modell sarkalatos pontját az érettségi és az érettségin túl megszerezhető diplomák alkották. Míg azelőtt a nemesi kutyabőr nyújtotta az úri rendhez tartozás törvényesen garantált igazolását, ezt a századforduló körüli évektől kezdve egyre inkább az érettségi jelentette. Egyébként a kutyabőr és az érettségi legitimációs hatása majdnem teljesen megegyezett, hiszen mindkettő választójogot, kardviselésre való felhatalmazást, tiszti képzést és a hadseregben „tartalékos tiszti állományt", rövidebb katonai („önkéntességi") szolgálatot stb. biztosított. Az érettségizettek társadalmi distinkciós szükségleteit a Horthy hadseregben még a közkatonai rangban lévőknél is a megkülönböztető „karpaszomány" elégítette ki: „lefelé" is, „befelé" is ez tett egyértelműen úrrá. A középiskolák által gyakorolt társadalmi legitimációs és distinkciós funkciók maguk is összefüggtek egy, az iskolázási szinthez illetve a diplomákhoz kötött szakmai minősítési és jogosítványi rendszerrel. Tulajdonképpen külön szerepkörnek tekinthetjük ennek a jogosítványi rendszernek a kiszolgálását, amelyet - talán túlerős kifejezéssel élve - akár mandarinátusnak is nevezhetünk. Informálisan ez a rendszer az 1883. évi minősítési törvény előtt is működött már a közületi szektorban, de ezután egyre inkább érvényre jutott a magánszektorban is. E szerint a középiskolai osztályszintek - minimum 4 illetve 6 vagy 8 osztály abszolválása -, az egyetemre járás tartama, vagyis pl. a lehallgatott egyetemi félévek vagy jogakadémiai évek száma, illetve a megszerzett diplomák különböző típusú és szintű hivatali beosztásra vagy „fizetési osztályra" jogosítottak fel, alkalmazás esetén. A mind közalkalmazotti, mind magánszektorbeli hivatalok piacának századvégi, majd a II. világháború előestéjétől az összeomlásig tartó expanziója ezt a minősítési rendszert a gyakorlatban a kijelölt állásokra való tényleges jogosítvánnyá változtatta, legalábbis a nem zsidó jelöltek számára. A zsidó minősítettek az állami szektorban már 1919 előtt is csak ritkán és súlyos kompenzativ teljesítmény árán jutottak hivatalhoz, számukra tehát ez a rendszer inkább csak a magángazdaságban és a szabadpályákon érvényesült. A minősítési rendszerhez hozzátartozott, hogy az állam még a diplomás szabadfoglalkozásúak közül az önállók (orvosok, mérnökök, ügyvédek stb.) működési körülményeit is pontosan szabályozta, elsősorban úgy, hogy a diploma nélkülieket törvényesen kizárta e szakmák gyakorlásának jogából.