Írástörténet, szakszerűsödés - Rendi társadalom, polgári társadalom 6. (Szombathely, 2001)

III. SZAKSZERŰSÖDÉS ÉS ISKOLÁZTATÁS - Karády Viktor: Elitképzés, elitkiválasztás, elitlegitimáció (A középiskola társadalmi funkcióinak alakulása Magyarországon 1948 előtt)

114 írástörténet - szakszerüsödés Karády Viktor A minősítési rendszer jó működéséhez hozzátartozott egy szigorú és társadalmilag osztálysemleges iskolai követelményrendszer mind a felvettek színvonala (intellektuális szelekció), mind a képzés szakmai nívója, mind pedig a megkövetelt teljesítmények vonatkozásában. Általában megállapítható, hogy a magyar középiskola e tekintetben valószínűleg a legmagasabb európai szinten teljesített, és a minősítés szempontjából messzemenően - ha nem is tökéletesen meg tudta tartani osztálysemlegességét. Az osztályozásban persze sohasem kizárható, hogy egyes tanárok a tanulók társadalmi hovatartozása szerint alkalomadtán részrehajlónak mutatkoztak. Erre pozitív valószínűsítést nyújt egyes „előkelőnek" számító gimnáziumokban (pl. a pesti piaristáknál) az arisztokrata gyerekek feltűnően jól igazolt kitűnősége. Negatív például a zsidók rendre megfigyelhető gyengébb tornajegyei, még inkább pedig ezeknek a fasizálódás éveiben kimutathatóan rohamos romlása szolgálhatnak. Hasonlóan értelmezhetők az 1930-as években gyűjtött hivatalos iskolastatisztikákból kiolvasható azon adatok, melyek szerint bár a zsidó diákok az érettségizők között ekkor is - az evangélikusokkal együtt - átlagosan a legjobban szerepeltek, az 1931-től bevezetett „kitűnő" minősítésük ellenére, mégis alul voltak képviselve. Ezektől a határesetektől eltekintve az osztályozás átlagos „igazságosságára" mutat azonban az a tény, hogy a zsidók kitűnősége a szellemileg megerőltető tárgyakból még a zsidótörvények évei alatt is kifejezésre jutott átlagosnál változatlanul jobb minősítésükben, vagy - még általánosabban az, hogy a legrosszabb tanulmányi átlag mindig a legnehezebbnek számító tárgyakban tűnt fel, tehát latinból és matematikából. A részletesebb budapesti adatok azt is bizonyítják, hogy a legjobb minősítést minden felekezeti vagy nemzetiségi hátterű diákcsoportban az értelmiségi szülők gyermekei érték el, míg a legvagyonosabb keresztény polgárgyerekek jegyei elmaradtak társaikétól, bár a zsidó polgárgyerekeké már nem. Mindezek a jelzések valószínűsítik az előrebocsátott társadalmi osztálysemlegesség elvének érvényre jutását. Végül szólnunk kell a középiskolának a társadalmi újratermelésben játszott szerepéről. A gimnáziumok és reáliskolák társadalmi elitizmusa a régi rendszer végéig nyilvánvaló volt. Főbb rekrutációs bázisuk mindig is az elitcsoportok és a középosztály maradt, a közép és részben a kisalkalmazotti rétegekig bezárólag. A magyar középiskola különösen zárt volt „lefelé", a népesség 70-80 %-át kitevő parasztság és munkásság felé, amelyből származók aránya a legtöbb intézményben 10-15 % alatt maradt, szemben némely egyéb középeurópai (pl. csehországi) rendszerrel. Mégis, többfajta szempontból a középiskola nem csak „reprodukált", hanem a társadalmi ranglétrán való mobilitást is jelentősen serkentette. Legegyszerűbb számot adni magáról az anyagi kedvezményrendszerről (tandíjmentesség, ösztöndíj), amelyet éppen a mobilitás, a középiskolai rekrutáció „demokratizálása" céljából találtak ki, és amely valójában sokkal inkább a sima „reprodukciót" szolgálta. Ösztöndíjat ugyanis - a megfigyelések szerint leginkább a középosztály egyénileg vagy kollektive lecsúszott vagy elszegényedett elemei kaptak, és nem a népből kiemelkedettek. A két világháború közötti