Írástörténet, szakszerűsödés - Rendi társadalom, polgári társadalom 6. (Szombathely, 2001)

III. SZAKSZERŰSÖDÉS ÉS ISKOLÁZTATÁS - Karády Viktor: Elitképzés, elitkiválasztás, elitlegitimáció (A középiskola társadalmi funkcióinak alakulása Magyarországon 1948 előtt)

112 írástörténet - szakszerüsödés Karády Viktor vagy az örmények iskolai mobilitásra képes és hajlandó töredékei. Jellemző az a tény, hogy az 1900-as évben a budapesti egyetemekre beiratkozott hallgatók között 70-80 % között volt a nem magyar eredetűek aránya. A zsidóság iskolai részvétele minden korszakban feltűnően magas, és mennyiségi „túliskolázása" még akkor is jelentősnek tűnik, ha a különböző felekezeti csoportok rétegsajátosságait, így a korai és a többi felekezeténél erősebb zsidó polgárosodás hatását statisztikailag semlegesítjük. Leglátványosabban mutatkozott ez meg az asszimilációs fejlődés első fázisában, a kiegyezést követő két-két és fél évtizedben. Ebben az időszakban ugyanis a magyar középiskolák népessége - akárcsak az egyetemeké - stagnált, sőt az érintett korcsoportok számerejével összevetve jelentősen csökkent, míg a zsidó diákságé több mint megduplázódott. Fontos megjegyezni, hogy az asszimilációra beállított csoportok túliskolázottsága nemcsak mennyiségi, hanem minőségi is volt. Az asszimilációs erőfeszítések között az újabb kutatások pontosan kimutatták a „nemzeti tárgyakból" (magyar, történelem, latin) való kiemelkedően magas teljesítmények jelentőségét, amelyek például a magyarosított nevű zsidó vagy a magyar nevű és feltehetően gyakran allogén eredetű evangélikus diákoknál különös rendszerességgel fordulnak elő. Ugyanez az asszimilációs befektetés kimutathatóan másfajta „minőségi" eredményeket is produkált. Ilyen volt az instrumentálisabb iskolaválasztás, vagyis a jobban tanulóknak a gimnáziumba, a gyengébb tanulóknak a polgáriba és a kereskedelmi iskolákba való irányítása, a tanulmányok gyorsabb elvégzése, azaz a kevesebb osztályismétlés vagy halasztás, valamint a „modernebb" szakképzés keresése (pl. reálgimnáziumok preferenciája a humán gimnáziumokkal szemben) stb. Az akkulturációs funkciót egészítette ki a középiskolák társadalmi integrációs szerepköre. Az érettségi nemcsak magyarrá, de egyben formálisan a magyar „úri" osztály szalon- és párbaj képes tagjává is avatott. Az érettségizettnek minden más szakmai-gazdasági attribútum nélkül is kijárt az „urazás". Emellett persze az alma mater padjainak közös koptatása tényleges társadalmi kapcsolathálót is teremtett a diákság különböző kulturális, nemzetiségi vagy akár felekezeti begyökereze ttségű részlegei között a barátságok, a zsúrélmenyek, a házi látogatások, a kirándulások, a sportolás, a turistáskodás, a tánciskolái események stb. égisze alatt. Ha az ilyen kapcsolatok nem feltétlenül váltak szorossá vagy bizonyultak tartósnak azok között a csoportok között, amelyeket a legnagyobb szimbolikus távolság választott el - így a zsidók és nem zsidók között -, a középiskola mégis a fiatal nemzedékek messze viszonylag leghatásosabb integrációs közegének volt tekinthető, annál is inkább, hogy a gimnáziumi hatóságok mindig is zömmel integrációs beállítottságúak voltak, talán csak a fasizálódás legkeményebb éveinek kivételével és természetesen ekkor is csak a zsidóság viszonylatában. Szorosan kapcsolódott a nemzeti asszimilációs és integrációs funkcióhoz a klasszikus középiskolának az a modern elitcsoportok társadalmi (uralmi) legitimációjában („kívülre") és belső használatú öndistinkciójában betöltött szerepe. Amíg a feudalizmus idején a születés, az öröklött családi patrimónium, a család kapcsolathálója („nexus-tőkéje") biztosította a hatalmi helyzet mind „külső", nevezetesen