Kémek, ügynökök, besúgók - Az ókortól Mata Hariig (Mediawave Konferenciák VI. Szombathely, 2014)
Kertész István: Katonai felderítés, kémkedés és kommunikáció a görög–római világban
KERTÉSZ ISTVÁN KATONAI FELDERÍTÉS, KÉMKEDÉS ÉS KOMMUNIKÁCIÓ A GÖRÖG-RÓMAI VILÁGBAN Korunk kiváló hadtörténeti és hadelméleti szakírója, John Keegan a hadvezér öt alapvető kötelességét, amint ő nevezte: imperatívuszát összegezte. Ezek között említette a cselekvés imperatívuszát.1 Mit is jelent ez valójában? Csata vagy hadmozdulat végrehajtása előtt a hadvezérnek alaposan át kell tekintenie a helyzetet, és pontosan tisztáznia kell magában azt is, mit akar tenni. Tetteinek két, egymásra épülő alapeleme a tudás és a látás. Az igazán hatékony hadvezetés a részletes és a sajátos tudásból nő ki: az győz, aki jól ismeri az ellenség erejét, hollétét, állapotát, képességeit és szándékait. A látás nem más, mint a valós idejű tudás, az aktuális valóság felismerése. Ez Keegan szerint sok esetben hiányzott Nagy Sándornál, aki elmerült a kézitusában - viszont messzemenően eleget tett a példamutatás imperatívuszának - és Hitlernél, aki az eseményektől elszigetelve, távolról igyekezett irányítani a második világháború vége felé már nem is létező haderőket. Hasonló problémák akadályozták sokszor az eredményes hadviselésben - dacára a kommunikáció technikai fejlődésének - az első világháború úgynevezett „kastélytábornokait", akik a hadszíntértől messze eső palotákból vezényelték le az ütközeteket. Keegan Julius Caesar, Wellington, Grant, Montgomery gyakorlatát tartja példamutatónak. Ok elfogadták, hogy a parancsnok helye olykor a főhadiszálláson, a térképasztal mellett van, de más alkalmakkor, így válság idején, a csapatok élén kell lennie, ahol az események közvetlen szemtanújaként azonnali döntéseket hozhat. A katonai cselekvést alapvetően meghatározó tudás megszerzésének két fő módszere alakult ki a történelem folyamán: ezek a stratégiai és a taktikai hírszerzés vagy felderítés.2 Az előbbi tartalmazta többek között a diplomáciai kapcsolatok kihasználását információszerzésre, a határerődök figyelőszolgálatának megszervezését, a külkereskedelmi hálózat révén történő adatgyűjtést, alkalmi katonai expedíciók indítását addig ismeretlen területekre, dezinformációk terjesztését, dokumentumok elfogását és az ellenséges erők tagjaival történő informális kapcsolatfelvétel esetleges hozadékát. Ezen túlmenően kémeket is alkalmaztak, akik hosszabb-rövidebb ideig az aktuális vagy potenciális ellenség területén tartózkodva végezték hírszerző tevékenységüket. A stratégiai felderítés alapvető célja az volt, hogy a jövőbeni katonai konfliktus színteréül számba jöhető területek természetföldrajzi viszonyairól, úthálózatáról, az ott élő lakosság hangulatáról, a jellemző belpolitikai viszonyokról, az élelembeszerzés lehetőségeiről, az ottani haderő stratégiai és taktikai képességeiről megbízható információkat szolgáltasson. Mindez általában az összecsapások 1 Keegan, 1998. 439. Eredeti megjelenése: Keegan, 1987. 2 Ld.: PlLCH, 1936.1. köt. 3-94.; Austin-Rankov, 2004; Hanson, 2010. 7., 24., 53., 156., 232. 137
