Gödörből gödörbe; Mindennemű válságok Magyarhonban a 19. és 20. században (Mediawave Konferenciák V. Szombathely, 2011)
II. A 20. század gazdasági válságai - Botos Katalin: Válságok a világgazdaságban
Gödörből gödörbe Az a törekvés, hogy a béreket a lehető legalacsonyabbra szorítsák, a fogyasztási cikkek piacát mindenképpen korlátozta. Az „első körben" realizált profittömeget nem igazán volt mibe befektetni, mert nem bővült elég gyorsan a felvevőpiac. Az Amerikai Egyesült Államok rövid pénzügytörténetéből (Milton Friedman, Anna Jacobson Schwarz) megtudhatjuk, hogy az itt felhalmozódott szabad pénzeszközök a tőkeexportban keresték a levezető csatornát. Latin-Amerika diktatúrái nagyon készségesek voltak jelentős hitelfelvételre az 1920-as években, a hitelezők meg, mivel a dokumentumra a külügyminisztérium rátette engedélyét, boldogan adták, sőt, rábeszélték a hitelfelvételre üzletfeleiket. Hiszen így legalább valamiféle kihelyezési lehetőséget találtak, úgy gondolták, implicit állami garanciát jelent ez a pecsét, pedig csak a „politikailag megengedhető" minősítést jelentette. Vagyis ennek megfelelően azt, hogy nem valami kapitalizmusellenes diktatúrát támogatnak vele. Amikor nem sokkal ezután szembesülni kellett a külföldiek (államok, szuverén adósok!) fizetésképtelenségével, a csalódott tőke elfordult a nemzetközi hitelezéstől. Megerősödött a hazai tőzsdei spekuláció. A józan paraszti ész ezt is természetesnek találja, hiszen ha újabb létesítménybe a piac szűkössége miatt nem érdemes beruházni, akkor célszerű megszerezni azokat a vállalkozásokat, amelyek még képesek profit termelésére. Csakhogy a kereslet annyira felhajtotta az árakat, olyan buborékot képezett a tőzsdén, amely törvényszerűen kipukkadt. Egy időn túl a hitelfelvevők érzékelték, hogy ezen az áron, abból a célból, hogy végül is tartsák a részvényeket, eszközöket biztosan nem érdemes vásárolni, és eladásba fogtak. Ez különösen azokat érintette kedvezőtlenül, akik a vásárlásokat hitelből eszközölték, mert a túlkínálat miatt az árak hirtelen zuhanása a felvett hiteleket visszafizethetetlenné tette.3 Ez a teljes bankrendszer összeomlásához vezetett. Az 1986. évi konferencia-előadás nem tért ki annak bemutatására, hogy még milyen más moral hazard elemek voltak jelen a '20-as évek amerikai gazdaságában. A Franklin Delano Roosevelt elnök által „insullizmus"-nak nevezett jelenségre gondolunk, amely nevét Samuel Insullról, az Edison cég zseniális (és szélhámos) menedzseréről szerezte. Az „insullizmus"olyan vállalkozói piramisok felépítését jelentette, amely csekély saját befektetett tőke mellett, részvényesek bevonásával újabb és újabb cégek alapítását jelentette, amelyek holdingját végül is az alapító irányíthatta. A nagyarányú tőzsdei spekulációba fogó cégek kezdetben nagy hasznot realizáltak, majd a „lufi" kidurranásakor a kisrészvényesek tömege veszített az üzleten, míg a hasznot Insull cége természetesen jó előre besöpörte. Ezek a jelenségek vezettek a Glass Steagall Act megszületéséhez és az értékpapír-felügyelet létrehozásához, egy olyan hatalmas szabályozói munkához az 3 Botos K„ 1987. 134