Vas megye múltjából 1986 - Levéltári Évkönyv 3. (Szombathely, 1986)

Vörös Antal: Az őrségi gazdálkodás az úrbérrendezéstől a XX. század elejéig

egy részét trágyázás után négyesztendős forgókban művelték, búzával, lóherével, rozzsal majd zabbal vetvén be. A második részben ugyancsak trágyázás után búzát, majd rozsot vagy zabot termeltek, azután a harmadik évben parlagon hagyták. Míg az első rész kedvező időben kielégítő termést adott, az utóbbinak a hozama „az előbbinél felével alább áll". A harmadik osztályba sorolt földeket egyszer rozzsal vagy hajdinával vetették be, aztán két vagy három évig parlagon hagyták. Ez esetben már nem említi a leírás a trágyázást, a termésről viszont azt írták, hogy a legkedvezőbb időben is alig adja meg a maga kétszeresét. A negyedik osztályba tartozó földeknél hasonló forgót említettek, de a parlagolás itt már 14-20 évig tartott. E földeknél már annyira kevés volt a termésük, hogy az elvetett magot is alig adták meg. Nem is ezért törték fel időnként ezeket a földeket, hanem azért, hogy szántás után jobb füvet teremjenek és jobb legelőt adjanak. A rétekre vonatkozóan ugyanezen határleírásban azt olvashatjuk, hogy azok egy része a legkedvezőbb időben kétszer használható és édes füvet ad, a másik részen pedig egyszer használható a savanyú vegyes fű, amit terem. Legelőnek a legrosszabb réteket, az erdők alját és árkok partjait használják, amelyek fűvel vegyesek ugyan, de csekélyen teremnek. A rohanó vizek gyakran eliszapolják s hosszabb időre hasznavehetetlenné teszik a legelők jelentős részét. Végül említi a határleírás a szőlőket is, melyek a szentpéteri határban a legjobb művelés és a legkedvezőbb időben is csak csekély és fanyar bort ad. A határleírásban - eltekintve a szőlőtermeléstől, mely Őriszentpéter gazdasági életében számottevő tényező sohasem lett - két új mozzanat érdemel figyelmet az 1820-as évekből rajzolt helyzettel szemben. Az egyik az, hogy a legbelterjesebben kezelt övezet forgórendszerében szántóföldi takarmánynövény, a lóhere kapott helyet, amiről még a korábbi leírások egyáltalán nem szólnak. A másik pedig, hogy itt egyáltalán nem említették már az égetéses irtást, amit az 1828-as összeírás valamennyi őrségi falu esetében feljegyzett. Ha e tény nem is jelenti azt, hogy a talajerő pótlásának ezzel az ősi formájával az 1860-as években már teljesen felhagytak, annyi azonban bizonyosra vehető, hogy annak űzése már méreteiben is jelentéktelenre korlátozódott. A leírás nyilván csak a legfontosabb terményekre és a legáltalánosabb vetésforgó rendszerekre terjedt ki és nem beszélt a kapásokról, a kukoricáról, burgonyáról és répafélékről, illetve arról, hogy ezeket az első osztályúnak minősített jobb földeken, vagy a rosszabbakon termelték-e? Mi pótolhatjuk a határleírás e fogyatékosságát, megjegyezvén, hogy a kapások az első és másodosztályú földek vetésforgó rendszerét módosították egy-egy parcellában. Megoldható kérdés lenne, hogy a határleírás különböző osztályzatú földjei, illetve az ennek megfelelően változó művelési övezetek milyen nagyságúak voltak. Bár a határleírás dűlőnként haladt, pontos választ azok neveinek és a határnak az ismeretében sem adhatunk, mert ugyanazon dűlőben is különböző osztályzatú földek voltak és azok nagyságát nem tüntették fel. A megoldását talán a kataszteri felvételek feldolgozása segítené elő. Annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy az osztályozás nem csupán a talaj minőségétől, hanem a korábbi műveléstől is függött, ami természetesen lényeges javulást vonhatott maga után. A korábbi művelést viszont többnyire a településtől való 232