Vas megye múltjából 1986 - Levéltári Évkönyv 3. (Szombathely, 1986)

Vörös Antal: Az őrségi gazdálkodás az úrbérrendezéstől a XX. század elejéig

távolság szabta meg, azaz a távolabb eső földek szinte kivétel nélkül a parlagoló művelés övezetébe tartoztak. Az arányokat illetően azt mondhatjuk, hogy az említett határleírás idején a szántóknak kb. egyharmada tartozott az első osztályú földek közé, és az ennek megfelelő művelési rendszerbe, a többi három osztály között pedig többé-kevésbé egyenes arányban oszlott meg a szántóföldek kétharmada. Annyi tehát teljes bizonyossággal megállapítható, hogy az 1828-as összeírás óta eltelt harmincöt esztendő alatt a belterjes művelés alá tartozó terület jócskán megnövekedett. Az 1860-as és az 1890-es évek közötti időszak fejlődését a parlagoló gazdálkodás fokozatos háttérbe szorulása és teljes felszámolása jellemezte. Az 1890-es évekre ugyanis teljesen felhagytak a parlagoló műveléssel és az a négyes vetésforgórendszer lett általános az egész szántóföldi termelésben, amit az 1864-es határleírásban még csupán az első osztályba sorolt földeknél láttunk. Ezzel egyidőben a művelési ágak terület elhelyezkedése is módosult, racionálisabb lett. A feudalizmus korának az irtásos, parlagoló gazdálkodási rendszere ugyanis e téren különösen nagy összevisszaságot hagyott örökségül a jobbágyterhektől megszabadult parasztságra. Az erdők, szántók és rétek ószszevisszasága megnehezítette a falvak határában a közlekedést, illetve sok időt rabolt el a jobbágyságtól. A szanaszét elterülő szántók művelésének a hátrányai a parlagoló, irtásos gazdálkodás idején természetesen nem ütköztek ki élesebben, mivel kevés munkát igényeltek. Nem kellett e földekre trágyát hordani és a kevés termést is egy-két szekérrel be lehetett takarítani. Ahogy azonban az éveken át tartó parlagolással felhagytak és ezeket a földeket három-négy évenként kezdték trágyázni, az összevisszaság tarthatatlan lett. Az intenzív művelés a szántók racionálisabb térbeli elhelyezését is megkövetelte. Az égetéses irtás és parlagolás megszüntetése tehát azt is jelentette, hogy a falvaktól távolabb eső földeket hagyták véglegesen parlagon, ami azt jelentette, hogy erdőnek. De akad példa arra is, hogy az előbbi folyamattal párhuzamosan a közeli erdőket kivágták, a fák tuskóit kiásták és a földet feltörték. Ha a legidősebb generáció nem emlékezne a művelési ágak átrendezésének a folyamatára, vagy pontosabban ennek utolsó mozzanataira, a fennmaradt néhány írásos emlék a dűlőnevek és a bakhátas szántás nyomai akkor is minden kétséget kizáró bizonyítékai lennének annak a tájat formáló, és rendező munkának, amelyet a jobbágyfelszabadítást követő fél évszázadban az őrségi parasztság végzett. A jelzett fejlődés - ezt az eddigiek után nem kell külön hangsúlyozni - feltételezte az állattenyésztés méreteinek a számottevő kibővülését. A földek trágyaszükséglete az intenzívebb művelés terjedésével megkövetelte a nagyobb arányú állattartást, melynek fejlődésére a szomszédos Ausztria piaca is ösztönzőleg hatott. A sertés, a vágó- és tenyészmarha egyaránt keresett áru volt a Vas megyei vásárokon, s a gráci kereskedők egyaránt látogatták a szentgotthárdi, körmendi és szentpéteri sokadalmakat. Az őrségi állattenyésztés menynyiségileg a jobbágyfelszabadítást követő két évtizedben lendült előre. Ezt az 1828-as összeírás és az 1870-es állatszámlálás már idézett adatai elég világosan igazolják. Az 1870-es évektől kezdődően az állomány számszerű gyarapodásának az üteme már lelassult. Az 1870., 1895. és 1911. évi állatszámlálások községenként az alábbi eredményt mutatják abszolút számokban: 233