Vas megye múltjából 1986 - Levéltári Évkönyv 3. (Szombathely, 1986)
Vörös Antal: Az őrségi gazdálkodás az úrbérrendezéstől a XX. század elejéig
szór szántanak" megjegyzés alatt is a pankaszihoz hasonló helyzet értendő, és csupán az összeírok szűkszavúságának kell tekintenünk a pontos leírás hiányát. E megállapításunkat megerősíti a Senyeházán élt Zakál Györgynek az 1810-es évek végén kelt, Őrségről szóló leírása is, aki azt tapasztalta, hogy az ősziek alá háromszor vagy négyszer szántanak. A talajművelés mellett a trágyázást kell még kiemelni, mint az őrségi gazdálkodásnak olyan mozzanatát, mellyel a viszonyok szülte kényszerűség következtében egy évszázaddal megelőzte az ország számos más vidékét. A 19. század elején az ország legnagyobb részén még a trágyázás jelentőségével is csak itt-ott voltak tisztában. Többnyire csak az ugaron legelő jószág elhullatott trágyája pótolta az elvont talajerőt. Azokat a vidékeket, ahol már nyolc, tíz, vagy tizenkét évenként rendszeresen trágyázták a földeket, a szakirodalomban már úgy emlegették, mint a haladottabb gazdálkodás gócait. A földesurak majorságaiban is többnyire csak tizenkét évenként kapott trágyát egy-egy parcella. Értéke pedig az istállótrágyának nem volt. Ezzel szemben az őrségi falvakról többnyire azt olvashatjuk, hogy hat-nyolc esztendőnként trágyázzák földjeiket, Szalafő esetében pedig azt láttuk, hogy 4-5 évenként. Ez utóbbi esetben azonban az összeírok világosan feltüntették, hogy a búzatermő földeken ennél gyakrabban kell. A már említett Zakál György ugyancsak azt írta, hogy azokat a földeket, amelyeknek minden esztendőben, vagy minden másodikban hasznát akarják venni, háromévenként trágyázzák. A kerti földekről pedig azt írta, hogy azokra minden második esztendőben hordanak. Zakál leírása tehát megerősíti bennünk, hogy az összeírásban hat-nyolc évenként trágyázás a gazdálkodás második övezetére vonatkozik. Nem egy falunál úgy jegyezték fel az őrségiek előadását, hogy csak ilyen időközökben „trágyázhatják", más esetekben pedig egyenesen az áll, hogy „többször is kellene". Mindkét megjegyzés világosan utal arra, hogy az őrségi falvak népé mennyire tudatában volt a trágyázás jelentőségének. Ez kifejeződött a trágya értékében is. Legtöbb falu esküdtjei azt adták elő az összeíróknak, hogy egy szekér trágya értéke 16 krajcár. Csupán Bajánházán, Senyeházán, Dávidházán és Kerkáskápolnán, tehát a Kerka folyó mentén fekvő, valamivel jobb talajú falvakban vallották 12 krajcárnak, viszont Hódoson és Kisrákoson 30 krajcárra becsültek egy szekér trágyát. A trágyának tehát már a múlt század elején nagy értéke volt a természet mostohaságával valóságos küzdelmet vívó őrségi jobbágyok között. A gyenge termések miatt mindig kevés volt a trágyahozam. A rozs szalmáját részben a házak, istállók, pajták, ólak és egyéb melléképületek fedésére kellett felhasználni. A megmaradt szalmakészletből csak vékonyan lehetett almozni. A szalmahiányt már Zakál leírása szerint erdei falevél és moha gyűjtésével, a vizenyős réteken nőtt zsombék lekaszálásával igyekeztek pótolni. Az így nyert trágya persze elég értéktelen volt, de joggal tartották az őrségiek, hogy a semminél sokkal többet ér. A trágya azonban még így is kevés volt, és második övezetbe tartozó földeket kénytelenek voltak 3-5 éven át pihentetni, hogy valamelyes hozamot nyújtsanak. Minden fáradozás, minden leleményesség ellenére az őrségi földek alig-alig jutalmazták a termelők fáradozását és verejtékezését. Az 1 828-as összeírás 1 pozsonyi mérő elvetett mag után községenként az alábbi hozamokkal számolt, levonva a vetőmagot:
