Vas megye múltjából 1986 - Levéltári Évkönyv 3. (Szombathely, 1986)

Vörös Antal: Az őrségi gazdálkodás az úrbérrendezéstől a XX. század elejéig

létre valót pénzen veszik meg. Egyébiránt ma makktermő és legelőnek használják." Az őriszentpéteri esküdtek vallomását ugyancsak elég részletesen és a szalafőiekével egyértelműen jegyezték fel az összeírásban. „Ezen helységnek házhely számra felosztott erdeje vagyon, ezenkívül oly erdeje is, mely a sessiokon és földeken (melyek sok esztendők óta rosszaságok miatt paragon hevernek) nevekedett az mint fenyves csepőtékből álló. Tűzifát tehát nem, de az épületre valókat pénzen veszik meg." „A határnak fekvése nagyobb részből hegyes, völgyes, földje fehér földi kosszal bevont, negyed része kövecses, kemény agyagbul álló vízmosásos és gödrös, csak a szorgalmatos művelés után tehető haszon. Termesztenek valamelyes búzát, sokkal több rozsot és zabot is valamelyest, vagy kukoricát nem derekas előmenetellel. Minden 7-8-ik esztendőben trágyázhatják meg szántóföldjeik java részét, fáradságos munkával teljesítvén azt." Mind az előbbi, mind az utóbbi vallomásból világosan kiderül, hogy a búzatermelés csupán a belső övezetre korlátozódott, melyet gyakori trágyázással tettek erre is alkalmassá. Ez a terület a szántóknak kb. %-%részét tette ki az őrségi falvak határaiban. A legnagyobb rész viszont ekkor már a második övezethez tartozott, melyre 4-8 évenként került trágya. A szántóföldek „java része" kifejezés alatt az őrségi szóhasználatban azt értették, hogy „legnagyobb része". Továbbra is megmaradt az erdőkkel összemosódó harmadik övezet, melyen az égetéses, irtásos gazdálkodás mellett igyekeztek valami keveset termelni. Amennyire a gyér adatokból nyomon követhető, úgy tűnik, hogy az úrbérrendezés óta eltelt öt évtized alatt a második övezet terjedelmét növelték a harmadik, az irtásos terület rovására. „Az itt való lakosoknak - hangzik az Ispánkról szóló megjegyzés az 1828-as összeírásnak - ámbár sok földjeik vágynak, de azt vallják a meghitelesített személyek, hogy kinek közülük az % rész ugar kihagyása után 20 pozsonyi mérő földje vagyon, még azon földjének is % részét nem vethetik el, mivel nagyon soványak és terméketlenek lévén..." Ilyen viszonyok mellett a termelés „nagy szorgalmatosságot kíván" és ennek ellenére „rossz előmenetellel folyik a gazdálkodás". Az őrségi falvak esküdtjeinek a vallomásában mindenütt ott találjuk az ehhez hasonló megjegyzéseket. Amit a talajviszonyokról mondott, abban nem kell kételkednünk, de vajon az őrségiek sokat hangoztatott nagy szorgalma is megfelel-e a valóságnak, vagy csak évszázados paraszti siránkozás megnyilvánulását kell benne látnunk? Erre a kérdésre már csak akkor tudunk válaszolni, ha az Őrség határain túlra tekintünk és az országos viszonylatban tapasztaltakat vetjük össze az itteni falvakról megörökítettekkel. Ha a legfontosabb talaj műve lést, a szántást vizsgáljuk, akkor azt kell megállapítanunk, hogy az 1828-as összeírás idején még az ősziek alá sem volt általános a kétszeri szántás, a tavasziak pedig mindenfelé egyszer felszántott földekbe kerültek. Az őrségiekkel viszont a mostoha talajviszonyok már a 18. sz. folyamán megismertették a gyakori szántás előnyeit. Az 1828-as összeírásban Őriszentpéternél, Senyeházánál és Szalafonél azt olvashatjuk, hogy háromszor-négyszer szántanak, a többi falvaknál pedig kétszeri, háromszori szántást jegyeztek fel. Pankasz esetében világosan fel is tüntették, hogy tavasziak alá kétszer, ősziek alá háromszor szántanak. Nyilván a többi falvaknál található „kétszer-három223