Vas megye múltjából 1986 - Levéltári Évkönyv 3. (Szombathely, 1986)

Vörös Antal: Az őrségi gazdálkodás az úrbérrendezéstől a XX. század elejéig

magvait a közeli erdőkből bőven hordta rájuk a szél. Ha 10-12 esztendő, vagy ennél is nagyobb idő elteltével az őrségi jobbágyok az ilyen földeket újból fel akarták szántani, akkor előbb a már embermagasságnyira cseperedett fenyőket kellett kiirtani. A külső övezetben tehát a szántóföldi termelés és az erdőgazdálkodás már úgyszólván teljesen egybemosódott. Hogy az egy-egy évtizedre parlagon hagyott földeken felnőtt fenyőt mikor irtották ki, vagy mikor hagyták erdővé nőni, az részben a jobbágycsalád munkaerő ellátottságától, részben a faszükségletétől függött. Aki építkezni akart, annak erre alkalmas fát adó erdőben kellett vágni. Gyakran előfordult, hogy az építkezés, esetleg eladás céljára kivágott erdők helyét irtották ki és tették feltörésre alkalmassá, az olyan parlagon hagyott földeket pedig, amelyeken szépen nőtt a fenyő meghagyták erdőnek. A szántóföldi termelésnek és az erdőgazdálkodásnak ebből az egymást kiegészítő kapcsolatából adódott, hogy a két művelési ág között nem lehetett szoros határokat húzni. Részben e kapcsolat következményeként tekinthető az is, hogy az Őrségben az erdők birtoklása eltért az ország és a megye más részein szokásos jobbágyi erdőhasználattól. Az általános gyakorlat ugyanis az volt, hogy a jobbágyság az urasággal közösen használta az erdőket, s e jogot nevezték faizásnak. Ezzel szemben az Őrségben már az úrbérrendezés előtt az erdőket általában a telkek szerint felosztva, néha pedig egy-egy kisebb részt közösen birtokoltak. A rendezési munkálatokat végző megyei tisztviselőknek, ha néha eltúlozták is nehéz helyzetüket az őrségi jobbágyok, el kellett ismerni, hogy itt az általános, a megyére vonatkozóan már elfogadott szabályokat nem alkalmazhatják. A kisrákosi, pankaszi és szaknyéri jobbágyok azon vallomását sem lehet teljes hitelűnek tekinteni, hogy csak rozsot, hajdinát és zabot termeltek. Más források ugyanis arról tanúskodnak, hogy rendszeresen trágyázott belső övezetben búza is szerepelt a vetésforgókban, viszont a második övezethez tartozó, néha trágyázott földeken már valóban csak az igénytelenebb a sovány őrségi talajon jobban díszlő rozs, hajdina és zab váltogatták egymást. Az említett vallomásból tehát csupán annyit tekinthetünk igaznak, hogy a búzatermelés igen kis területre korlátozódott. Annyi azonban kétségtelen volt a megye megbízottjai előtt, hogy e talajviszonyok és gazdálkodási rendszer mellett az őrségi jobbágyoknak lényegesen nagyobb területre van szükségük a megélhetéshez és az adófizető képességük biztosításához, mint a megye más, jobb talajviszonyokkal rendelkező részein. Végül olyan megoldáshoz folyamodtak, amelyre az úrbérrendezés történetében országos viszonylatban sem talált még példát a történetírás. A csákányi uradalmakhoz tartozó őrségi falvak közül Kerkáskápolna. Bajánháza, Senyeháza, Dávidháza és Szentpéter határait első, Szanyér, Pankasz, Nagyrákos, Kisrákos, Ispánk, Szalafő, Szatta és Kotormány falvakat a második. Hódos, Kapónak, Szomoróc, Bükkalja földjeit pedig a harmadik osztályba sorolták. Ennek alapján az első osztályhoz tartozó falvakban 18, a másodikban 20, a harmadikban 22 hold szántó kellett volna, hogy megillesse az egész telkes jobbágyokat. Az úrbéri tabellákban valóban ezek az adatok állnak. Az urbárium végén azonban az egy oldalnyi kézírásos megjegyzésben többek között az olvasható, hogy az itteni viszonyokra való tekintettel három holdat 219