Vas megye múltjából 1986 - Levéltári Évkönyv 3. (Szombathely, 1986)

Vörös Antal: Az őrségi gazdálkodás az úrbérrendezéstől a XX. század elejéig

tekintenek egy holdnak, illetve azzal egyenlőnek. Ezek szerint tehát 54, 60 illetve 66 hold szántó tartozott egy egész telekhez. Az őrségi falvaknak ezt a sajátos helyzetét közel száz esztendővel később, az 1860-as években, az ún. elkülönítési és birtokrendezési perek során is elismerte volt földesuruk. Az erdőkre vonatkozóan az úrbérrendezés során szintén elismerték a telkek szerint történt szétosztást és az őrségi jobbágyoknak azt a kívánságát, hogy a régi állapotban akarnak maradni, kénytelenek voltak méltányolni. Az eljáró megyei biztos csupán azt kötötte ki és jegyezte be az urbáriumba, hogy a földesúrnak az erdők használata fölött felügyeleti joga van, továbbá, hogy a jobbágyok csak saját szükségletükre használhatják. Mivel a telkek szerint felosztott erdők nagyságát az urbáriumban nem tüntették fel, a rendezést követő évtizedekben, a Batthyányak részben ezt kihasználva, részben az említett felügyeleti jogukra hivatkozva nem egy alkalommal igyekeztek az őrségiek erdőhasználatát korlátozni. Valójában az őrségiek nem tartották magukat az urbárium azon rendelkezéséhez, hogy az erdőkben csupán házi szükségleteikre vághatnak. Az őrségi gazdálkodásnak az úrbérrendezés irományaiból kibogozható képét a dűlőnevek és az őrségi talajnak a bakhátas szántás nyomait évszázadokra megőrző tulajdonsága is igazolja. A települések közvetlen szomszédságában lévő, belső övezetnek nevezett területeken egykori erdőkre utaló dűlőnevek legfeljebb csak elvétve fordulnak elő. A második és harmadik övezetben azonban ma sok olyan szántóterület található, amelynek dűlőnevei egyértelműen utalnak arra, hogy valamikor erdők borították. A ma már évszázados múltra tekintő erdők közül viszont igen soknak nemcsak a dűlőneve őrzi az egykori szántóföldi művelés emlékét, hanem a bakhátas szántás nyomai is beszédes bizonyítékai az őrségi gazdálkodás múltjának. Mai szemmel nézve a 18. századi őrségi gazdálkodásról könnyű volna elmarasztaló ítéletet mondani, de az akkori viszonyok figyelembevételével szemlélve bajos lenne elvitatni racionális voltát. Aligha lehet ma már számbavenni, hogy hány generáció küzdelme, keserves tapasztalata, elbukása és újabb próbálkozása nyomán alakult ki e rendszer, mely ha szűkösen is, de valahogy mégis biztosította az őrségi nép megélhetését. Az őrségi gazdálkodás azon a felismerésen alapult, hogy trágyázás nélkül, az ország más vidékein ekkor már általánossá váló háromnyomásos rendszer mellett, midőn minden harmadik évben pihentették a talajt és így biztosították termőerejét, ezen a tájon nem lehetett termelni. A rendszeres trágyázáshoz nagyobb arányú, takarmánytermelésen alapuló állattartásra lett volna szükség. Enélkül azonban csak kis területet lehetett három- vagy négyévenként megtrágyázni. A belső övezet nagyságát tehát a trágyazási lehetőség szabta meg. A második övezetben már kénytelenek voltak öt-hat éven át pihentetni és utána kevés trágyával megkezdeni újból a termelést, a harmadik övezetben viszont a 10-12 évi nyugtatás alatt felnőtt fenyő elégetése pótolta a trágyázást. Az égetéses gazdálkodásnak e formája nem sajátos őrségi jelenség volt, hanem a szomszédos Stájerország sokban azonos természeti adottságai is hasonló rendszert alakítottak ki. Az 1767-es úrbérrendezés és az 1 848-as jobbágyfelszabadítás között eltelt időszak alig hozott valami változást az Őrség gazdasági életébe. Pedig az is220