Mayer László (szerk.): Előadások Vas megye történetéről VII. - Archivum Comitatus Castrriferrei 9. (Szombathely, 2020)
Reformáció Vas vármegyében a 17- 20. században - Bajzik Zsolt: Evangélikus iskolák Felsőlövőn a 19 - 20. században
(ma: Kežmarok, Szlovákia) 1810-ben pedig Selmecbányán (ma: Banska Štiavnica, Szlovákia) továbbiak kezdték meg működésüket.7 Az 1781-ben kiadott türelmi rendelet nyomán a református és az evangélikus gyülekezetek körében szerte az országban fellendült a templom- és iskolaépítő kedv. A protestáns lelkészek gyülekezeteik szellemi vezetői, irányítói voltak, hiszen a cselekedeteik példaként szolgáltak a gyülekezet tagjai számára. A 19. század első felétől egyre inkább a hívek mindennapi életében részt vevő, gyakorlati tanácsokat adó lelkészi magatartás lett a meghatározó. A magyarországi reformátusok és evangélikusok sajátos demokratikus szokást alakítottak ki a lelkészek alkalmazásánál. A papot ugyanis a világi testület, a presbitérium hívta meg, és ehhez kérte a felsőbb egyházi jóváhagyást. Minden esztendő meghatározott napján a prédikátor köteles volt a gyülekezettel nyilvánosan közölni, marad-e, és ha igen, milyen feltételekkel állomáshelyén. Ugyanakkor ez alkalommal a hívek is elmondhatták, hogy miként vélekednek munkájáról, és mit kérnek tőle. A későbbiekben a világi testület közölte a lelkészével, hogy marasztalják-e, és ha igen, milyen feltételekkel.8 A kiegyezés után a protestáns felekezetek legfőbb gondja, legsürgetőbb feladata az egységes országos egyházszervezet létrehozása volt. A zsinati—presbiteri elv, valamint a lelkészek és a világiak paritása alapján épült fel a magyarországi evangélikus egyház szervezete, amelynek alkotmányát az 1891 és 1894 között Budapesten tartott egyetemes zsinat dolgozta ki, és amelyet 1913 és 1916 között módosított. Az anyagyülekezetet a hívek által választott presbitérium irányította, amelynek élén a felügyelő állt. A lelkészt a gyülekezet választotta és fizette, ugyanúgy, mint az iskolát és a tanítót. Az anyaegyház alá rendelték a leányegyházakat, amelyeknek nem rendelkeztek önálló lelkésszel, de iskolával igen, a fiókegyházakban azonban sem lelkész, sem pedig tanító nem teljesített szolgálatot. Több anyagyülekezet alkotott egy egyházmegyét, amelynek elöljárója az esperes és a világi felügyelő. Hasonló volt a helyzet az egyházkerületben is. A püspök vagy szuperintendens mellett kerületi felügyelő működött. Az egyházmegyék küldöttei vehettek részt az egyházkerületi közgyűlésen, amely évente ülésezett. Az országos szervezet élén az egyetemes egyházi és iskolai felügyelő állt, akit a lutheránus főrendek közül az eklézsiák választottak. A magyarországi evangéhkus egyház a bányai, a dunáninneni, a dunántúli és a tiszai egyházkerületből állt. A kerületek nem rendelkeztek állandó székhellyel, hanem mindig a püspökké választott lelkész anyaegyházába tették át a kerület igazgatási központját. A magyarországi evangélikus egyház híveinek csak egyharmadát tették ki a magyar hívek, többségük a szlovákok és a németek közül került ki.9 „Л protestáns vehetők teljes mértékben azonosultak a korra jellemző liberális naáonali^nussal ”10 Ezzel függött össze az a jelenség, hogy amíg a katolikusok védelmezték az oktatási intézUo. 8 Katus, 2000. 320. p 9 Katus Lasalo: Vallások, egyházak a polgári Magyarországon. In: Az Osztrák-Magyar Monarchia. Magyarország művelődéstörténete, 1867-1918. Bp., 2001. (továbbiakban: Katus, 2001.) 310- 311. p. (Magyar kódex; 5.) 10 Katus, 2001. 311. p. 344
