Benda Borbála: Étkezesi szokások a magyar főúri udvarokban a kora újkorban - Archívum Comitatus Castriferrei 6. (Szombathely, 2014)
A MAGYAR KIRÁLYSÁG TERMÉSZETI VISZONYAI A 15–16. SZÁZADBAN
A MAGYAR KIRÁLYSÁG TERMÉSZETI VISZONYAI A 15-16. SZÁZADBAN Szinte semmi ismeretünk nincsen a könyvünkben tárgyalt korszakot megelőző időszak főúri étkezéséről. Mégis fontosnak tartjuk, hogy legalább a természeti adottságokat és az ebből eredő táplálkozásszerkezetet röviden felvázoljuk elsősorban korabeli leírások alapján. így legalább e téren megállapíthatjuk azt, hogy történt-e valami szembeötlő változás. A Magyar Királyság a 15. században az átutazók egyöntetű véleménye szerint élelmiszerként felhasználható növényekben és állatokban gazdag országnak számított. Szeged környékéről például így ír egy francia lovag 1433-ban: „mindennemű gabonával megáldott, termékeny szántóföld. Itt igen sok durvát és túzokot fognak, egész piaczot láttam tele e madarakkal. . .A Tisza rendkívül sok halat szolgáltat, egyetlen folyóban sem láttam oly nagy halakat.”1'0 Majd egy évszázaddal később hasonló megállapításra jut Oláh Miklós Hungária et Athila című művében, amelyben részletesen leírja az ország természeti adottságait: „Magyarország az összes emberi szükségletekkel gazdagon meg van áldva. Földje fekete, kövér és termékeny; csekély munkával is bő termést hoz létre.”1" A kortársak szerint tehát e bőséget nagyrészt természeti adottságainak köszönhette. Az Európa egyes részein a 14- században bekövetkező kis jégkorszak a 15. századra már a Kárpát-medencében is éreztette hatását. A Magyar Királyság területén ennek következtében a meleg nyarakat igen hideg telek követték. Viszont nőtt a leesett csapadék mennyisége, gyakoribbá váltak az árvizek és egyre több terület került víz alá az év nagy részében. Ez az időjárás dúsabb legelőket eredményezett, amelyen több állatot tarthattak. A sok víz pedig az ártéri gazdálkodás kialakulásának kedvezett. Az alföldi folyók a sok árvíznek köszönhetően medrük két oldalán néhány méter magas folyóhátat építettek a hordalékukból. E folyóhátakat nyílások, ún. fokok szelték át. E fokokon keresztül magasabb vízállásnál a mélyebben fekvő területeken lévő tavakba áramlott a víz. Apadáskor pedig visszavezették a vizet a folyókba. Az ártéri tavakban tervszerű halgazdálkodás folyt, az ártereken pedig dús legelők alakultak ki. Az ország halbőségéről az áthaladó vagy itt élő korabeli emberek feljegyzéseikben rendre megemlékeztek. A toposzként megjelenő halbőség tényét eddig még nem cáfolták meg más források, így túlzásaikat lenyesve el kell fogadnunk, hogy valóban sok hal állt a korabeliek rendelkezésére. A Mátyás király udvarában élő itáliai humanista, Galeotto Marzio is hosszasan értekezik erről királyunkról írt művében: „Nagy bőségben vannak .... Magyarországon a remek halak: a Száván és Dráván meg a Dunán kívül is vannak halban gazdag joly ói. A T ibiscus, melyet Tiszának hívnak, nem nagyon széles, de mély, s annyira tele van hallal, hogy az ott lakó nép szerint csak kétharmad része víz, egyharmad része hal. De ez csak olyan paraszti beszéd. Bizonyos 110 111 110Szamota, 1891. 91. p. 111 Szamota, 1891. 550. p. 32
