Benda Borbála: Étkezesi szokások a magyar főúri udvarokban a kora újkorban - Archívum Comitatus Castriferrei 6. (Szombathely, 2014)
A MAGYAR FŐÚRI UDVAROK - AZ ÉTKEZÉS DÍSZLETEI: A POHÁRSZÉK, A TERÍTETT ASZTAL ÉS AZ ÉTELEK
asztali díszként is szolgáltak. Nádasdy III. Ferenc pedig egy olyan nagy és magas sótartóval emelte asztala fényét, amelynek alja tulajdonképpen egy asztali kút volt, amely felett négy gyertyatartó állt, azok felett pedig négy ezüstkorsó. Az egész építmény tetején pedig egy füstölő' díszelget. Nádasdynak más, szintén asztaldíszként szolgáló, az összeírásokban „spanyor sótartónak"1096 nevezett ezüstneműje is volt: a korsókból és gyertyatartókból álló építmény tetejét „Sámson képe” díszítette.109' A különlegesebb sótartók között az állat alakúak mellett találkozhatunk fiókosakkal is: négyfiókos sótartót kapott hozományában például Illésházy Katalin.1098 A legtöbb főúri háztartásban azonban ennél egyszerűbb sótartókat használtak, és legfeljebb ünnepi alkalmakkor helyeztek valami a fentiekhez hasonlóan pazar sótartót az asztalukra. A művészettörténészek szerint a két legáltalánosabb sótartóforma a sima, kerek vonalú, lábakon álló kis tálka és a kerek talpon álló, alacsony oszlop volt, melynek felső részében egy kis mélyedés szolgált a fűszer számára.1099 A sótartók anyaga többnyire ezüst volt, ilyenkor belül aranyozták, hogy elkerüljék a só és az ezüst reakcióját. Készítettek sótartókat a habánok1100 és az ónöntők is. A sótartók azonban többnyire hiányoznak az ónedényeket felsoroló összeírásokból.1101 Pedig a kassai árszabásban (1635) említik őket: a kisebbet 60 d-ért, a nagyobbat 100 d-ért árulták.1102 Ez utóbbiakat feltehetőleg a konyhán használták. A sót eleinte kézzel vehették ki a közös sótartóból, de a 16. századi illemtanok már hangsúlyozzák, hogy ez illetlenségnek számít és inkább kés használatát ajánlják.1103 A 17. század második felében már a magyar leltárakban is feltűnik a sótartóhoz való kiskanál.1104 Az étkezéseken általában egy-két sótartót tettek az asztalokra, legalábbis erre utal, hogy a kinnjáró, mindennap használatos eszközök között és a hozományokban is volt egy vagy két darab sótartó. A korabeli konyha egyik alapfűszerének számító borsot mintha nem tették volna mindenhol az asztalra. Borstartó említésével ugyanis eddig csak kétszer találkoztunk a leltárakban: Balassa Ilona (1609) kapott hozományában a hozzátartozó kanállal együtt1105 és Csáky X. István (1685) is birtokolt egy olyan négyszegű aranyozott ezüsttányért, melynek faolaj-, bors-, ecet-, nádméz- és sótartója is volt.1106 Egyébként az ilyen összetett fűszertartók is viszonylag ritkán fordulnak elő leltárakban. Az előkelők asztalára külön kis tálat tettek fel a torma és az ecet számára. Kezdetben kevésbé tettek különbséget a tálak között, később már specifikálták őket, így a leltárakban is jobban utolérhetjük használatukat. A tormás tálat már a 16. szá1096 Kiss Erika szerint a korban Európában igen népszerű, nagy súlyú sótartóról van szó. 1097 „Egy igen öreg magas sótartó, fölül füstölőo rajta, az alatt 4 ezüst korsó, s annál alább 4 gyertyatartó, vízi mes- térségre vannak csinálvaNádasdy Ferenc sárvári tárházának inventáriuma, 19. századi másolat. PRKL, Takáts Sándor hagyatéka, V 384/17. 15. Almárium. (Kiss Erika kutatása nyomán.) 1098 Radvánszky, 1879a. 341. p. 1099Kiss, 2002. 82. p. 1100Bónis Ferenc kassai puszta házánál lévő ingóságai, 1665. Komáromy, 1886a. 165. p. 1101 Az általam ismert ónedény felsorolásokban egyedül Esterházy Ferencében (1653) találtam 2 ilyen sótartót. MNL OL P 108 Repositorium 7. fase. E. no. 68. 1102 Kerekes, 1901. 481. p. 1103 Elias, 1987. 215. p. 1104 Kiss, 2002.84. p. 1105 Radvánszky, 1879a. 138. p. 1106Bánfai, 1919. 763. p. 189
