Tilcsik György: Szombathely kereskedelme és kereskedelmi jelentősége a 19. század első felében - Archívum Comitatus Castriferrei 3. (Szombathely, 2009)
Szombathely hivatalszervezete a 19. század első felében
évszázadban a szombathelyi jegyző minden esetben a városi belsó'tanács tagja volt, míg az aljegyzőt gyakran, de nem konzekvensen beválasztották a külsőtanácsba. Szombathely pénzügyeit a 19. század első felében két nagy pénztár, a városi házi- és a városi hadipénztár intézte. Érdekesség, hogy míg a házipénztár perceptora már a 18. század első fele óta választott személy volt, addig a hadipénztár kezelőjét csak 1807-től kezdődén választották az áprilisi tisztújító közgyűlésen, míg azt megelőzőleg az egyik belsőtanácsos kapta és látta el ezt a feladatot. A hadipénztár kezelőjének munkáját 1822-től a forspontszedő segítette. A kisebb pénztárak közül korszakunkban 1810-ig működött a tűzipénztár, amikor egy közgyűlési határozat nyomán beolvadt a város házipénztárába, és azt követően a város tűzvédelmi felszerelésének kezelésére és karbantartására egy új hivatalt hoztak létre, a tűziszerszámok gondviselőjét, amely döntéssel természetesen megszűnt a tűzipénztár kezelőjének hivatala. A városi hadnagypénztár 1830-ban, a lámpapénztár 1837-ben kezdte meg működését Szombathelyen. Mindkettőt választott személy, a pénztárnok kezelte, és előbbi a polgárok által kötelezően teljesítendő hadnagyi feladatok pénzben történő megváltásából befolyt, utóbbi pedig szintúgy a városi polgártaksa részét képező és a városi közvilágítás fenntartására befizetett pénz kezelését és hasznosítását végezte. A szombathelyi pénzügyi kistisztviselők sorába tartoztak a 19. század első felében a különböző alapítványi pénztárak kezelői is. A Birham-alapítvány 1687-től, a Piaci kápolna alapítvány 1724-től, a Kálvária alapítvány 1747-től és az Ispotály alapítvány 1772-től működött. Utóbbi három a nevében szereplő épület és intézmény működését szolgálta, és legalább részben finanszírozni, míg az előbbi Birham István pap 1681-ben tett alapítványa nyomán, abból a célból jött létre, hogy a szegénysorsú szombathelyi diákok tanulmányait támogassa. Miután a piaci kápolna az 1817. április 27-én lezajlott tűzvészben megsemmisült, a működését szolgáló alapítvány természetesen beszüntette tevékenységét. A városi vagyongazdálkodás területén működő tisztviselők között a legfontosabbak a vásárbíró, a pajtagazda, a városgazda, a téglainspektor és az erdőispán voltak. Közbevetőleg mondjuk el, hogy a vásárbírót - akinek elsőrendű feladatát a piac rendjének biztosítsa, illetve az jelentte, hogy a város minden, a piaccal kapcsolatos rendelkezéseinek és előírásainak érvényt szerezzen, továbbá, hogy a piaci helypénzeket beszedje - a 19. század első felében nem választották, hanem a város a vásárbíróságot, azaz a piaci jövedelmeket 3 évente árverésen bérbe adta a legtöbbet ígérő személynek. Munkáját a piaci inspektor segítette, valójában inkább ellenőrizte. Szombathelyen piaci inspektort 1805-ben, majd 1821 és 1826 között választottak, mindkétszer olyan esetben, amikor a város a vásárbírót önmagában valamilyen oknál fogva nem érezte elegendőnek az elébe tornyosuló feladatok megoldására. Ugyanakkor a vásárbíróságot licitáción áren- dába megszerző személy feladatai közé tartozott, hogy a vármegye által a városra kivetett zab mennyiségét biztosítsa. így a városi hadipénztár perceptora irányítása alatt működő vásárbíró a vármegye által a mezővárosra kivetett zab, a pajtagazda pedig a kirótt széna beszerzéséről gondoskodott, és e feladatukat 1845-től a városgazda vette át. 46
