Héjjas Pál - Horváth M. Ferenc: Régi képeslapok - Old postcards - Alte Ansichtskarten, 1896 - 1950 - Váci Történelmi Tár 2. (Vác, 2001)

Bevezetés

Vác, e Duna-parti kisváros sok mindenről híres. így tudják ezt az itt lakók, és ország-világ is számtalan jellemző tulajdonságát megtapasztalta vagy hallott róla. A különleges dóm, a híres-hírhedt fegyház, a barokk Főtér, a Duna-part és a párját ritkító Kőkapu jelentik elsősorban a külvilág számára városunkat? Vajon csak ebből áll-e városunk? Elég-e ennyit tudnunk róla, vagy érdemes-e, kell-e mélyebben megismernünk és megismertetnünk másokkal? Ügy gondoljuk, Vác azokhoz a kisvárosokhoz sorolható, ahol mindig erős volt a múlt iránti érdeklődés, és nála sokkal nagyobb városokat megelőzve törekedtek történelmének bemutatására. Minden időszakban erre késztették a város lakosait a település kiváló természeti adottságai, a veretes történelmi múlt és a város megragadó arculata. Legtöbbször a város egésze, intézményei, civil szerveződései és polgárai azon munkálkodtak, hogy lakóhelyét ki-ki a maga módján többé tegye, kiemelje az átlagosból, és meg is mutassa a nagyvilágnak: íme, ilyenek voltunk és vagyunk! Ugyanakkor voltak visszatetsző jelenségek, az értékek elherdálása vagy meg nem becsülése, az elvárthoz képest lassabb haladás. S amiatt mostanában is aggódunk, hogy a város manapság nem olyan szép, amilyen egykor volt, amilyen adottságaiból fakadóan lehetne. Milyen volt az a Vác, melynek belvárosa a török hódoltság megszűnte és az 1731. évi romboló tűzvész után kiépített arculatát szinte érintetlenül megőrizte 19. század végéig? Majd levetve megkopott, még a jobbágyvilágból hozott gúnyáját, a vidéki polgári módinak jobban megfelelő úriasabb, cifrább homlokzatú házakat épített és a földszintes házakra emeletet húzott. S amikor a belváros határa szűknek bizonyult, mert kinőtte azt, új területeket vett igénybe építkezésekhez, és új városrészeket hozott létre: elsőként a vasúton túli Deákvárat, ahol ma már többen laknak, mint a régi városrészben, a MÁVtelepet, a Lajos-telepet, Máriaudvart, és sorolhatnánk még a kisebb városrészeket. A Váci Történelmi Tár II. kötetében levelezőlapok segítségével mutatjuk be a város életének viszonylag rövid időszakát, az 1896-1950 között eltelt alig több mint fél évszázadot. E pár évtized alatt - a korábban épített és napjainkig fennálló egyházi és középületek, valamint jelentősebb polgári házak mellett - a feudális miliőt kiszorító, a polgári életmódnak megfelelően komfortosabb épületeket emeltek, a város utcáit szabályozták, a köztereket csinosították, parkosították. Vagyis általában elmondható, hogy a városi együttélés kereteit külső formáiban is megújították. A cél már nemcsak a praktikum volt, hanem a város csinosítása is. A változások azonban mégsem voltak olyan mértékűek, hogy ne ismernénk rá mai tudásunk alapján - néha egy kis töprengés után -, mit is ábrázolnak e képeslapok. S amikor néha fejtörést is okoz egy torony, egy magtár, vagy más jellegzetes épület, ami ott látható, ahol éppen nem várjuk, s aminek ma már nyoma sincs, akkor e rejtélyek megoldásában segítségére leszünk az olvasónak. A várost láttatni a betű, a szó erejével is lehet, de néha többet tudunk meg egy-egy képből, ami olyasmit őrizhet meg a múltból (emlékezzünk csak a fényképezés első elnevezésére: a ,,képírás"-ra), ami semmilyen írott forrásban nem található. Egy eseményt, tárgyat leírni, vagy egy adott pillanatban a maga BEVEZETÉS sajátos eszközeivel (fény)képen rögzíteni, két egészen különböző eljárás. Egyik sem pótolhatja a másikat, de egymást igen jól kiegészítik. A fénykép, a képeslap ezért történeti forrás is, mivel egyrészt olyasmiről tudósít, ami már megtörtént, ami egyszer s mindenkorra visszavonhatatlanul elmúlt, másrészt olyasmit és úgy mondhat el, ami más forrásokban nem tetten érhető. Habár éppen a képeslapok esetében találkozhatunk „kegyes" csalásokkal - pl. a lapok színezésével, olykor a montázstechnika alkalmazásával, amikor a fotós pl. sétáló asszonyokat varázsolt a Duna-parti sétányra - mégis e képek objektíven mutatják be a várost. Igaz, szinte mindig a legelőnyösebb, a legszebb arcát, hiszen ezt kellett megmutatni a nagyvilágnak. Azokat az épületeket - templomokat, kereskedőházakat, üzemeket -, a Dunapartot, utcákat, tereket, ritkábban személyeket és eseményeket, melyek a város nimbuszát megteremtették és növelték, melyek a várost jelzésértékűen és jelképszerűen mutatták be. Gondoljunk csak pl. a Kőkapura, a székesegyházra vagy a városházra! Ennyiben tehát jóval szűkebb a képeslapok készítőinek merítése a város életéből, s ennek következtében az olvasó sem kap teljes képet a városról. Emiatt természetesen ne a fényképészeket és a kiadókat okoljuk. Aligha lett volna célravezető megmutatni a város kevésbé vonzó arculatát, ami taszította volna az érdeklődőt. De talán éppen ezért érdemes több időt szánni e képek alapos tanulmányozására, s megfigyelni a részleteket is - hiszen tudjuk, az ördög ott bújik meg -, mert ezek számtalan meglepetést tartogathatnak: a Duna-part vaskorlátját, az utcai míves lámpákat, a házak homlokzatára és oldalfalaira festett feliratokat, a járműveket és természetesen a járókelő embereket. A képek egyegy pillanatot rögzítettek, mégis, ha egymás mellé rakjuk a különböző időszakokban egy témáról készített felvételeket, tetten érhetjük az idő múlását. E képeslapok segítségével lemérhetők városunk értékei, azok, melyeket 50-100 évvel ezelőtt érdemesnek tartottak megmutatni országnak-világnak. Tegyük rögtön hozzá, nem mindet, hiszen egyrészt a kötet terjedelme nem engedte meg a teljes körű bemutatást, másrészt jó néhány épületről, városrészről nem készültek, vagy nem maradtak fenn képeslapok. De azért így is végigkövetheti az utókor azokat a változásokat, melyek a város arculatában az elmúlt évtizedekben történtek. S összehasonlítva a régit a maival, válaszolhatunk is az óhatatlanul felmerülő kérdésekre: kedvezőek voltak-e ezek, hasznára váltake a városnak, vagy megsínylette-e az elmúlt évtizedeket? Néha varázslatosan szépnek, máskor kissé elhanyagoltnak látjuk a