Héjjas Pál - Horváth M. Ferenc: Régi képeslapok - Old postcards - Alte Ansichtskarten, 1896 - 1950 - Váci Történelmi Tár 2. (Vác, 2001)

Bevezetés

várost. S ez nyilván nem az egykori fotós vagy a rajzoló kiváló szemének, ügyes kezének vagy az optika torzításának tudható be. S néha sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy nemcsak a kor, hanem vele együtt néhány utca, épület, kert, vendéglői terasz és a belőlük áradó hangulat is örökre eltűnt. Végignézve e képeslap-könyvet, sokszor úgy tűnik, mintha képzeletben ma sétálnánk végig a város terein, utcáin. Az épületek sok esetben alig változtak, inkább csak a környezetük. S ez a változatlanság a város egyik legvonzóbb értéke. Az azonban, hogy milyen élet folyt a város falai között, szinte alig ragadható meg. A felszínen az 1867 után kialakult majd' fél évszázados „boldog békeidők" hangulatát érezhetjük ki e képekből: az ezeréves Magyarország pátoszát, a millennium felemelő érzését, a gazdasági erőt mutató hatalmas gyárépületeket, a biztonságot és a megbízhatóságot sugalló cégtáblákat, az egyéni boldogulást és a gazdagságot jelentő villákat és a megelégedettséget sugárzó vendéglőst kávéháza előtt. Nem véletlen, hogy a millennium idején jelentették meg az első képeslapokat az országban mindenütt, és mutatták be Magyarországot gazdag és sikeres országként. Pedig ez (is) olyan kor volt, amelyben sok ellentmondás feszült, amikor a „felgyorsuló idő"-ről beszéltek, és sokan felőrlődtek a mindennapokban. A gazdasági életben uralkodó versenyszellem, a gyors gazdagodás, ugyanakkor a csőd, a bukás lehetőségét magában hordozó kort a cégtáblák kicserélődésén is követhetjük. A technikai vívmányok ekkor törtek be a családok életébe: 1885-ben húzták ki az első telefonvonalat, terjedtek el az élet minden területén a gépek, hallgatták a gramofont, a rádiót és közlekedtek egyre többen automobillal. S hogy mindez hova vezet, erre akkor épp úgy nem tudták a választ, mint ahogy ma sem tudunk semmi bizonyosat a jövendőről. Talán ezért érezték szükségesnek száz évvel ezelőtt a jövő vízióját képeslapon is megjelentetni, mivel naponta tapasztalták az anyagi-technikai fejlődés robbanásszerű ütemét. Ugyanakkor a képeken alig van nyoma a hétköznapok rideg valóságának, a közelgő világháborúnak és az azt követő Trianon-sokknak. Csak a hadirokkantak köréről készült idilli pillanatfelvétel, a hadikórházzá, majd hadirokkant iskolává átalakított gyár és az árvaházzá átminősített villa jelzi kíméletesen, hogy valami történt a világban, az országban. E képekből alig tudunk meg valamit arról, hogy a várost az egyik legporosabb településnek ismerték az országban. Sok utcán bűzt árasztó szennyvíz folyt, a városnak egyetlen, 22 ágyas kórháza volt és az emberek nagy része egészségtelen, vizes lakásban élt. A város még alig heverte ki a filoxéra pusztítását, és a megélhetésüktől megfosztott, új életvitelre kényszerült emberek százai jártak naponta a helyi és a fővárosi gyárakba dolgozni. De nem árulják el a képek a városiasodás, a modernizálódás jellemző mozzanatait sem. Azt, hogy a város a 20. század elején megkezdte a csatornarendszer kiépítését, 1905-ben felkapcsolták az első villanyégőt és a húszas évek végén megépült a vízvezetékrendszer. A 20. század első évtizedeiben készített képeken még gyakran feltűnnek a fényképezőgépbe bámuló arcok, a néha kopottas, máskor divatos ruhák viselői: a Duna-parton ruha- és kalapkölteményben sétáló dámák, a fiákeres, a kötényes vendéglős, a paraplés, cilinderes, frakkos úr, a csíkos trikóban izmait feszítő evezős és az egyenruhás diák. Ők mindannyian a kiegyensúlyozott polgári világ jellegzetes alakjai - csak jelzésszerűen sejtetik, hogy kik és hogyan éltek a városban. A két világháború közötti időszak képein továbbra is rendezett világot látunk, azonban - talán ez is a kor lenyomata - kevesebb színes kép készült. S ezeken alig láthatunk embereket az utcákon, tereken. Talán azért is, mert az utcai fotográfus látványa már nem volt ekkor szenzáció, megszokottá vált, hozzátartozott a mindennapokhoz. A postai levelezőlapok megjelenésének időpontja - 1869. október 1. - pontosan meghatározható. Nem így a képes levelezőlapoké, melyeknek első kiadása körül régóta vita folyik a szakemberek között, s egységes álláspont a közeljövőben sem várható. Az mindenesetre elmondható, hogy már az 1870-es évek elején, közepén használtak olyan levelezőlapokat, amelyeknek egyik oldalát képpel díszítették, míg a másik oldal a címzésre volt fenntartva. Az első lapkiadók a németek, osztrákok, franciák, angolok voltak. Ezekben az országokban az 1880-as években egyre nagyobb számban és egyre nagyobb választékban jelentek meg a legkülönfélébb üdvözlőlapok, amelyeken többnyire városképek, tájképek voltak. Az 1890-es években feltűntek a magyar városképek is, de egyelőre még csak a külföldi, elsősorban osztrák és német kiadóknál. A hazai lapkiadás kezdetének azt a 32 darabból álló sorozatot tekinthetjük, amelyet a millenniumi kiállítás (1896) alkalmából készítettek, s amelyiken történelmi események és város-, illetve tájképek láthatók. 1896-ot követően a magyar lapkiadás területén robbanásszerű változás következett be. Két-három év alatt szinte minden jelentősebb településről készült képeslap, később pedig már az egészen kicsi falvakról is. A magyar lapkiadás történetének a későbbiekben soha meg nem ismételhető korszaka következett be a századfordulón. Egymást érték a levelezőlap kiállítások, sokan kezdték el gyűjteni a lapokat, hatalmas gyűjtemények keletkeztek ekkot. A lapkiadást a jó ízlés, a szellemesség, a szép kivitel jellemezte. 1904-ig a lapok egyik oldalát teljesen elfoglalta a címzés, oda más nem kerülhetett. Ezért az üdvözlő sorokat csak a képes oldalra írhatták, ami viszont együtt járt a szép képek teleírásával, elcsúfításával. Ezen próbáltak segíteni 1904-ben, amikor nemzetközi szinten engedélyezték, hogy az addig csak a címzésnek használt oldalt kettéosztották, s a levelezők már erre az oldalra is írhattak közleményt. A váci lapkiadás a hazai gyakorlatnak megfelelően az 1890-es évek utolsó éveiben indult meg, s a századfordulón már több kiadó versengett egymással. Vácról természetesen nemcsak a helyiek jelentettek meg levelezőlapot, hanem az ország nagyobb lapkiadói is. A képeslapok kiadásával és az ezek alapjául szolgáló fényképek és képzőművészeti alkotások készítésével többen is foglalkoztak, illő tehát megemlítenünk azokat, akiknek a képei szerepelnek a kötetben. A Vácon élt és működött fényképészek közül a győri vaskereskedő családból - édesapja Holtzbauer Rezső - származó Erdősi (előző nevén Holtzbauer, „művésznevén" Erdőssy) Rezső